Ez állati: 58 éve indult el űrutazására Ham, a csimpánz

 

Mielőtt embert küldtek volna a világűrbe, mind a szovjetek, mind az amerikaiak tesztelték, hogy az állati szervezetek miként reagálnak a megváltozott körülményekre, a súlytalanság állapotára. Míg Lajka kutya a tapasztalatlanság miatt nem tért vissza a Földre rövid űrutazását követően 1957 végén, addig az amerikai majomasztronauták sikeresen túlélték a küldetést.

Nehéz kezdetek

Az 1961. január 31-én végrehajtott, félig-meddig sikeres élőlényes űrutazást számos próbálkozás előzte meg az amerikai oldalon is. Az 1959-ben bejelentett Mercury-program számos nehézségen ment keresztül, mire a feltételek adottak lettek arra, hogy az emberes űrutazást elő tudják a szakemberek készíteni. A sajtó sem keveset élcelődött akkoriban a sikertelen próbálkozásokon, amelyek során tízből négy hordozórakéta szinte percekkel a fellövést követően megsemmisült. Pedig a rakéták tervezését a legalkalmasabbakra bízták, akik már a második világháború során bizonyították, hogy kellő szaktudással és rátermettséggel rendelkeznek.

Hosszú út vezetett a tényleg űrkorszak küszöbéig 

Ezzel szemben az élőlények szállítására alkalmas űrkabin készítése megfelelő ütemben haladt. A kabin tervezését Mac Faget-ra, építését a McDonell repülőgépgyárra bízták. A sorozatos kudarcok után a tesztüzemmódban lévő szállítóegységeket ezért nem is a véglegesnek szánt űrrakétán, hanem egy gyengébb teljesítményű, úgynevezett egyfokozatú, taktikai katonai rakétán, a „Little Joe” hátán próbálták ki, amely húsz másodpercnyi repülés után, alig négy kilométeres magasságban felrobbant.

Ezt követően egy kétfokozatú „Big Joe” névre keresztelt Atlas-10D rakétával próbálkoztak, de ez sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: 95 kilométeres magasságban megsemmisült. Összesen hat Little Joe és egy Big Joe repült addigra, mire bekövetkezett a régóta áhított áttörés, amely mérföldkőnek számított az űrkorszak tekintetében.

Állatok az űrverseny kereszttüzében

A hét rakéta közül kettőn két rhesusmajom, Sam és Miss Sam is helyet foglalt, akik szerencséjükre túlélték a kalandokat. Sam egy kicsivel több mint három percet töltött repülése során a súlytalanság állapotában  mintegy 85 kilméteres magasságban. Miközben a tengerentúlon keresték az űrprogram során bevethető legjobb rakéta típust, addig az oroszok két kutyát is fellőttek, annak érdekében, hogy megvizsgálják azok űrbéli fiziológiai reakciót.

(Forrás: Twitter)

Ham, a csimpánz volt az első űrhajós-dublőr. Az ő utazását követően új fejezet kezdődött az űrverseny történetében. (Forrás: Twitter)

A Redstone jelentette a megoldást

A NASA végül 1960 júliusának végén kapta az első, űrrepülésre optimalizált rakétáját, az Atlast. MA-1 (Mercury-Atlas-1) kódnéven valósult meg a Mercury-program első igazi űrstartja, de a várt siker helyett egy jókora robbanás vetett neki véget mindössze nyolc kilométer magasan. Ekkor döntöttek úgy, hogy bevetik a Redstone rakéták egyikét, amelynek egy kilométeres volt a hatótávolsága. A Redstone első startját csak tíz centiméteres repülésként emlegetik ma is, ugyanis a repülés második másodpercében úgy tíz centiméteres magasságban leállt, és így a hajtómű és a rakéta is visszazökkent a helyére. Csak a mentőrakéta rántotta le a kabint az űrszerelvény tetejéről.

De a kísérletezést nem adták fel, viszont embert nem mertek ültetni a bizonytalan eszközbe. Így esett a választás egy olyan értelmes élőlényre, amelyen élettani megfigyeléseket is végre tudtak hajtani. Így került Ham, a csimpánz a képbe, akinek utazását 1961 januárjára tűzték ki.

Az első űrhajós-dublőr emberszabású egy hat egyedből álló majomkolónia egyik tagja volt, melyeket katonai programokhoz használtak. Közülük Ham volt a legkiegyensúlyozottabb, ezért választották őt a kísérlethez. A kis csimpánzt beleültették egy speciális ülésbe – amely egyfajta szkafanderként funkcionált – majd teleaggatták testét érzékelőkkel. Mindenféle életfunkciót kívántak így mérni az orvosok, de egyben egy speciális kísérletsorozatot is végeztek. Előre betanították Ham-et, hogy különböző színű jelzőlámpák meggyulladásakor az ülésbe épített karokat rántsa meg. A karok rángatásával azt kívánták mérni a tudósok, hogy szélsőséges erőhatások közepette vagy a súlytalanság állapotában megmarad-e az ember cselekvőképessége.

Ham útja után elhárult szinte minden akadály az emberes programok elől

Az utazás végül nem alakult a legzökkenőmentesebben, mivel a felszállás végén a hordozórakéta hajtóműve kiégett, a mentőrakéta, amely pedig a hiba észlelésekor üzembe lépett még feljebb emelte a kabint a tervezettnél. De Ham jól tűrte a megpróbáltatásokat.

Tizenöt perces utazása alatt három percet töltött  a súlytalanság állapotában, a visszafelé úton pedig a tervezettnél nagyobb érte őt a rakéta pályaeltérése miatt. az űrkabin végül az óceánban landolt, és egy hibás szelep miatt szivárogni kezdett bele a víz. De szerencsére a mentőhelikopter időben érkezett, és az űrkabint majmostul együtt egy romboló fedélzetére emelte. Ham pedig épen és egészségesen mászott ki a speciális ülésből, a szakértők pedig végre elégedettek voltak az elért eredménnyel. Ezt követően új fejezet kezdődhetett az űrutazás történetében.