Vannak jeles napok, vannak kiváló emberek, és vannak születésnapok. A jó embereket megünnepeljük, fölköszöntjük őket. De az óriásoknak nincs születésnapjuk, mert az óriásokat nem napokban porciózott tételekben tartjuk számon, hanem korszakokban. Ma egy ilyen titáni akaratú ember születésnapja van. És hogy már néhány éve nincs közöttünk – megérezni a hiányát. Elkélne mindaz az erő, tekintély és tudás, ami Makovecz Imre építész egész életét fémjelezte.
Az ő gondolkodásmódja ma hiánycikk. Ihletettsége és tenni akarása, emberközpontú gondolkodása hovatovább lámpással kereshető a visszájára fordult világunkban. Neve szimbólummá vált. Egy olyan stílus, irányadó szereplője volt a 20. század magyar építészetének, ami mindörökre beleégette magát a magyar tudatba, és vele együtt megőrizte a Mester emlékezetét is.
Makovecz Imre, a neves magyar építész, mágikus művész volt. A mágia pedig képesség arra, hogy valaki a képzelet képeit megvalósítsa. Befelé néz, és kifelé láttat. Mondom, Makovecz Imre mágikus művész volt. Élet- és építészetképzeletének lenyomatai erről tanúskodnak. Rajzai olyanok, mint a gyertyaláng: megmutatják, mi van benne, mi benne a legbensőbb. Bogdan Bogdanovic szerb építész azt mondaná, megmutatják azt az építményt, amit szíve mélyén őrizve hord. Mert csak azt érdemes megrajzolni. Mert csak azt érdemes elmondani, ami egyedüli valód és ami lényegileg a tiéd. Makovecz pedig összehasonlíthatatlanul egyedi rajzaival és a megtervezett házaival, középületeivel, templomaival mindig önnönmaga átadására törekedett. Mert igenis, ő volt a belső kép rajzolója, mi több, nagy rajzos elődeihez képest, mint például Giovanni Battista Piranesi, Ettienne-Louis Boullée, Antonio Sant’Elia, Yakov Chernikhov, Maurits Cornelius Escher, Lebbeus Woodshoz képest a belső kép megépítője is volt. Mert imaginációit képes volt térben és anyagban fel is emelni.
Makovecz Imrére emlékezvén egyik leghívebb szellemi követőjével, a délvidéki Magyarkanizsán, az Athanor építészeti irodában Valkay Zoltán építészt kérdezte a hirado.hu, melyek azok a szempontok, ami alapján egy ilyen fajsúlyos életművet alkotó ember megítélhető.
– Közhelyes a kérdés, de mi Makovecz építészetének a titka?
– Házai többek, mint puszta házak és hajlékok. Bizony lényekké változnak, azoknak, akik mindezt látni akarják és látni képesek. Az összeütköztetett belső és külső Makovecznél egy Arc – mondhatnánk népszellemi arcnak szubsztrátuma. Emberarcú házait az építés magyar ős szavaiból építi fel. Azok épületté újra összerakott testrészei: a homlok, a szem, a szemöldök, a talp, a térd, a szarv, a héj-haj, az üstök, a konty, a szárny, a taréj szinte szó szerint jelennek meg felnagyított emberfejek. Makovecz titanikus építész. Úgy is fogalmazhatnék: ő a magyar Atlasz.
– Emberként az embert láttatja?
– Valahogy, valamilyen formában: igen. De Makovecz a saját hangján énekelt. Egy elsüllyedt világot épített újjá, hozott elő, és formált meg a magyar képbeszéd megtestesüléseként. Építészete csak rá jellemzően antropomorf, az ég és föld közötti határvonalon állva közvetít, organikusan megkomponált házain.
– Magyar az építészete mint az egész lénye?
– Munkáiban visszaadja a magyar a letagadott mágikus középpontokat; a tüzet, az oltár-asztalt, a lakókonyhát. Ezzel együtt a szakralitást és a rangot. A Kárpát-medencei népszellemtől érintetten épít odafigyelve környezetére – szerintem ettől lesz tipikusan magyar az építészete. Ettől és attól, hogy érdekli a hely szelleme, az épített és a természeti kontextus és nem utolsósorban az ember, akinek épít. Mindezek mellett az is lényeges számára, hogy épülete hordozzon olyan evidenciákat, amik például csak az adott helyre jellemzőek.
– Mi inspirálhatta?
– Éppen mi. A magyar közösség. A sorsunk. A múltunkba kódolt jövőnk. Művészi tökély, amit létrehozott. Számára az építés igazi lényege a dráma volt, a létrejövés többszörösen átélt drámája, melyben a szellem amennyire megmunkálja a külsőt – beléhatolva, legalább annyira magára veszi, és magába engedi az anyag terhét is. E kettősségben a lehetett volna és a meglett létrejövése maga a sorsszerű felvállalt dráma súlya. Pótolhatatlan a hiánya. Csak reméljük, hogy lesz, születik még sok hozzá hasonló óriás. Akkor talán ez a felfordított világ is visszadöccen a rendes kerékvágásába. Addig viszont reggelente forduljunk a kelő nap felé, hajoljunk meg, és levett kalappal emlegessük Makovecz Imre nevét.
