Várkonyi kiválóan játszotta a gonosz szerepét saját filmjeiben

 

Éppen negyven éve, hogy meghalt a kétszeres Kossuth-díjas színész, színház- és filmrendező, színházigazgató és színészpedagógus, a Vígszínház egykori igazgató-főrendezője, Várkonyi Zoltán.

Budapesten született 1912. május 13-án. Apja Várkonyi Titusz újságíró, a Világ című folyóirat, majd a Magyar Nemzet színikritikusa volt, kezdetben maga is újságírói vagy irodalmi pályára készült. Már középiskolás korában lapok, folyóiratok közölték versfordításait és írásait, Molière három darabját is átültette magyarra. Folyékonyan beszélt angolul, németül, olaszul, franciául, és élete végén a spanyol nyelvbe is belekóstolt. Végül mégis a színi pályát választotta, és 1931-ben megkezdte tanulmányait a Színművészeti Akadémián.

Diplomájának megszerzése után, 1934-ben a Nemzeti Színház szerződtette. Apáthi Imrével, Gobbi Hildával, Major Tamással együtt annak a nemzedéknek a tagja volt, amely új színt vitt a magyar színházi életbe. A fasizmus ellen fellépő, baloldali gondolkodású Várkonyi Zoltánt 1941 júliusában elbocsátotta a Nemzeti, de Pünkösti Andor, a Madách Színház direktora azonnal szerződtette. Ott aztán eljátszhatta leghíresebb szerepeit: Pirandello IV. Henrikjét és Shakespeare Hamletjét. A közönség körében is népszerű színész 1944-ben felkerült a Gestapo halállistájára, bujkálnia kellett. A Vígszínház pincéjében húzta meg magát, az előadásokat a zsinórpadlásról nézte meg.

„Élünk!”

A második világháború utáni színházi élet vele kezdődött: 1945. január 28-án Budán még ropogtak a fegyverek, az Izabella téri Magyar Színház épületének tetején beesett a hó, és Várkonyi azt kiáltotta a télikabátos nézőknek: „Élünk!”

Azonnal hozzálátott a társulatszervezéshez, a Művész Színház 1945. április 1-jén nyitotta meg kapuit a Paulay Ede utcában. Az igazgató, aki nemcsak játszott, de rendezett is, egykori kiváló színésztársait (Tolnay Klárit, Uray Tivadart) szerződtette, és ifjú tehetségeket is útjukra indított (Darvas Ivánt, Pécsi Sándort). Az igényesen szórakoztató intézmény a polgári színház legjobb hagyományait fejlesztette tovább, könnyedség, játékosság, nagyvonalúság jellemezte. Várkonyi azt vallotta, hogy a művészet a közönségért van, üres széksorok nem ösztökélnek semmire.

Tolnay Klári és Várkonyi Zoltán a Bókay János rendezésében műsorra tűzött Van Druten Boldog vasárnap című művének bemutatóján, a Művész Színházban (Magyar Fotó: Bauer Sándor, 1947. november 19.)

Bár politikailag az akkori rendszer elkötelezettje volt, nem bizonyult eléggé „taktikusnak”, egyáltalán nem szerepelt színháza repertoárján szovjet darab. A Művész Színházat 1949-ben államosították, majd megszüntették, társulatát „szétosztották”. 1950-ben ismét a Nemzeti Színházhoz, régi barátja, Major Tamás igazgatása alá került, ahol két év megszakítással – 1951-53-ban a Magyar Néphadsereg Színháza (Vígszínház) főrendezője volt – 1962-ig tevékenykedett. Erre az időszakra esik két Kossuth-díja (1953, 1956), érdemes és kiváló művészi címe (1955, 1962).

Várkonyi Zoltán Cyrano de Bergerac szerepében a Magyar Néphadsereg Színházában (Fotó: MTI/Várkonyi László, 1952. december 18.)

A Vígszínház főrendezőjeként harcolt a kultúrpolitika vezetőivel

Kilenc éven át volt 1962-től a nevét visszakapó Vígszínház főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója. A Szent István körúti színházat és annak kamaraszínházát, a Pesti Színházat az új magyar dráma jelentős műhelyévé tette, többek között Csurka István, Szakonyi Károly darabjai arattak itt sikert, de Csehov, Miller és Albee műveit is műsoron tartotta. Sokszor kellett harcolnia a kultúrpolitika korifeusaival, a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darab bemutatásáért például évekig küzdött. Ez lett aztán utolsó rendezése, amelyet betegsége miatt félbe kellett hagynia.

Várkonyi Zoltán (k) főrendezőként instruálja Mádi Szabó Gábort (b, Bernardi) és Páger Antalt (Marinval) Jacques Robert–Julien Duvivier–Henri Jeanson: Különös találkozó című színművének próbáján (Fotó: MTI/Bartal Ferenc, Budapest, 1962. szeptember 11.)

Becsülte a tehetséget, kiváló, erős társulatot épített, színháza telt házakat vonzott. Olyan egyéniségeknek adott teret, mint Ruttkai Éva, Bulla Elma, Sulyok Mária, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Tordy Géza, Darvas Iván. Olykor összetűzésekbe keveredett színészeivel, néha bántó és nyers volt velük, de Latinovits kivételével – és ez sem rajta múlt – mindegyikükkel kibékült.

Filmjei mai is népszerűek 

Több filmben is szerepelt 1934-től, szerepei közül kiemelkedik a Don Juan legutolsó kalandjában (1958) a legendás spanyol lovag ironikus ábrázolása és A kőszívű ember fiai (1965) vérszomjas Haynau tábornoka. Nevéhez húsznál több rendezés is fűződik, köztük olyan nagy sikerű filmek, mint a Fotó Háber című krimi, valamint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok és a Fekete gyémántok című történelmi „képeskönyvek”. Filmjeiben rendre megjelent egy-egy negatív figura jelmezébe bújva. Kiváló intrikus és gonosz tudott lenni.

Nagy Attila és Béres Ilona színészek Várkonyi Zoltán filmrendezővel beszélgetnek Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regénye filmváltozatának forgatásán a Magyar Filmgyártó Vállalat Gyarmat utcai műtermében (Fotó: MTI/Bojár Sándor, 1964. augusztus 10. )

A kritika néha fanyalogva fogadta, kommersznek minősítette alkotásait, de a telt házas vetítések azt bizonyították, hogy meglévő közönségigényt elégítettek ki a látványosan feldolgozott romantikus történetek. A magyar irodalom klasszikusainak filmváltozatai ma is újra meg újra képernyőre kerülnek. Ötven év után, 2018-ban újra mozikba került a felújított Egri csillagok, melyet először 1968-ban mutattak be, a magyar filmgyártás addigi legnagyobb produkciója.

Személyes példájával nevelt

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1945-től tanított, és rektora is volt 1974-től haláláig. Kiváló pedagógusként nemcsak a mesterség fortélyait adta át tanítványainak, hanem személyes példájával, hivatásszeretetével is nevelt. Kitalálta és kiharcolta a gimnáziumi színházi osztályok indítását, amelyek halála után elsorvadtak.

Özvegye, Szemere Vera 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. Fiuk, Várkonyi Gábor rendező lett. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen dombormű őrzi emlékét. Emléktábláját 2002-ben avatták fel Budapesten, II. kerületi egykori lakóháza falán. Születésének centenáriuma alkalmából 2012-ben több kiállítást rendeztek életéről.