Horvátországba nyaralni, utazni élmény, amitől csak egy bámulatosabb élmény lehet: világbajnoki focimeccset együtt szurkolni végig Zágráb főterén a horvát szomszédjainkkal. Helyszíni riport.
Már a magyar-horvát határon ácsorgó horvát vámos szokatlanul szívélyesen mosolygó ábrázata is elárulja: ez a vasárnap más, mint a többi. Horvátország ezen a napon végleg felteszi magát a világtérképre. Az alig két évtizede még háború dúlta szomszédos ország mára futballtörténeti diadalt készül aratni.
A Zágráb belvárosába vezető sugárút mellett sorakozó villanypóznákon nemzeti színű zászlók lobognak. Itt-ott az álmos város csendjét felverő gépkocsik visszapillantó tükrén tenyérnyitől alig nagyobb horvát zászlócska lengedez. A horvát főváros a maga módján készül a vasárnap délutáni labdarúgó-vb döntőjére. Noha kora reggel óta borús az időjárás képe, a csöpörgő eső ellenére a zágrábi utcákon meglehetősen nagy a jövés-menés. Avatatlannak is feltűnik: a sakktáblás trikó, a válogatott meze mintha mostanra kötelező népviselet lenne.
A zebránál ácsorgó idős hölgyön éppúgy piros kockás esőkabát feszül, mint a csapatokban vonuló fiatalokon, akiken jó előre látszik – kora délelőtt van még ugyan – de harsányságért nem mennek a szomszédba. Önbizalommal teli kurjantásuk visszhangzik az utcán: „Hrvatszka! Hrvatszka” – aztán egy ismeretlen focidrukker dalt kezdenek skandálni.
Az Angol tér felől a Frangepán utcán haladó égszínkék villamos ablakából az utazók kedélyesen integetnek nekik. A központ felé haladva mind több a jele a futball-láznak. Egy idősebb úr kezében sportújság. Rajta az összekapaszkodó nemzeti tizenegy csoportképe. Öles betűvel hirdeti a hevenyészett magyar fordítású szalagcím: „Testvér a testvériségben, a legvégső győzelemig”. Az úriemberrel szóba elegyedvén az esélylatolgató kérésre energikus, lehengerlő válasz érkezik: „Drága uram, nem kérdés, győzni fogunk! A mi csapatunk a legjobb. Nekik van a legnagyobb szívük, ma akár meg is halnának majd Horvátországért, ezért a népért! Nem engedi az ég, hogy ma mi veszítsünk!” – mondja nekihevülten.
Jó dolog ma horvátnak lenni
A Zágráb szívében található Jellasics bán tér a kitartóan szitáló eső ellenére hangyaboly módra nyüzsög. Hatalmas pódium előtt munkások tucatjai szorgoskodnak, kábelkötegek kígyóznak az aszfalton. A meccset óriási kivetítőn nézhetik majd a szurkolók, akik jóval a mérkőzés előtt kisebb-nagyobb csapatokban tünedeznek fel a köztér melletti utcákon. Zászlóba csavartan, sakktáblás kürtőkalapban, nemzeti színű focimezekben diskurálnak. Közben a pódiumhoz jókora emelőkosár érkezik, amelyben két munkás azzal foglalkozik, hogy a takaróponyva irdatlan felülete véletlenül se maradjon eredeti sötétszürke színűnek: teljes egészében piros-fehér sakktábla fogja beborítani, mire elérkezik a nagy pillanat.
Kicsit odébb a szablyájával rohamot vezénylő Jelacsis bán lovas szobra, soha nem látott módon talpig sakktáblás lepellel dekorálva. A horvát nemzeti hős és paripája a helyi hatóságok jóvoltából erre a napra cirkuszponyva méretű kiegészítőt kapott. Nem csak a nagy nemzeti jelképeknek számító szobrok és középületek borultak horvát trikolorba. Zágrábban szinte minden és mindenki igyekszik valami módon jelét adni annak, hogy milyen derék dolog ma horvátnak lennie. Nem túlzás: a vasárnap is nyitva tartó kisbolt előtt a pórázon várakozó kutyákra a lelkes gazdájuk sakktáblás kutyakabátkát adott.
A központi piac sem a régi. Egy nekibuzdult kofa a pultra kirakott portékája helyett a horvát csapatot éltető rigmusokat kiabál. Sokan odaállnak mellé, pár szót beszélnek. Csupa mosoly, várakozás az arcuk. Az esőt kémlelő pincér összeszűkült szemmel néz, amikor a meccs felől érdeklődünk. Nagyon várja mindenki, láthatja, int körbe. Szerinte a horvát csapat fáradtsága nem lesz hátrányukra, sőt, mindebből az következik majd, hogy még elszántabban fognak küzdeni. „Ezek a fiúk már megmutatták, hogy nem ismernek lehetetlent” – fűzi hozzá. Még mondana valamit, de szavát megakasztja egy hatalmas dörrenés. Valaki jókora petárdát robbanthatott.
Senki nem berzenkedik. Ma, már nem az első, és borítékolhatóan nem is az utolsó petárdadörrenés rázta meg Zágráb belvárosának a patinás falait.
Egy kicsit mindenki horvát lesz
Az egyik csurom vizes napernyő alatt cseresznyét áruló kislány. Indián módra piros-fehér-kékre festett az arca, mögötte – valószínűleg – az édesapja, aki mobiltelefonját füléhez szorítva utasításokat ad valakinek, hová parkoljon, hogy a délutáni tömegtől biztonságban legyen majd a gépkocsija. A nagyhangú telefonálón viseltes labdarúgó mez, természetesen.
Horvát szurkolók Zágrábban – Fotó: hirado.hu
A főtér patinás kávéházában alig lehet szót érteni a hangszórókból bömbölő – válogatottat buzdító –focidrukker illetve hazafias nótáktól. Sok a külföldi. Szlovák, olasz, holland és – minő meglepetés – egy francia forgatócsoport közvetítő kocsija is a tér peremén parkol, a műszakiak kamerákat igazgatnak.
Vagy félszáz fős vegyes összetételű focidrukker csapat érkezik, se szeri se száma a Modric, Mandzukic és Perisic nevével fémjelzett nemzeti trikóknak. Egy Rebic 18-asát viselő középkorú férfi készségesen válaszolgat. Karlovacról, azaz Károlyvárosból jöttek valamennyien. A helyi torna klub szervezte a zágrábi kirándulást. Sokan közülük családostul, gyerekekkel érkeztek. „Ezt a napot nem lehet kihagyni! Erre a napra örökre büszkék leszünk, az unokáim is emlegetni fogják! Azt szerettük volna a feleségemmel, hogy közösen a gyerekeinkkel együtt éljük meg ezt a gyönyörű élményt! Ha győzünk, ha vesztünk – örökre miénk lesz a győzelem, mert Horvátország a franciák ellenében már így is erkölcsi győztes! Ez a népünk ünnepe! Hajrá Horvátország!” – teszi hozzá, és a nyakában lógó nemzeti színű zászlót a szája elé kapva megcsóklja.
Az utcán vonul egy újabb, immáron többszáz fős csoport. Szvi hrvati! Szvi hrvati! (Mindenki horvát! Mindenki horvát!) – kiabálják, és csattan a taps ritmusa hozzá.
Nem kétséges. Ma, vasárnap, 2018. július 15-én Horvátországban minden ember szíve együtt dobban. Ma – itt Zágrábban és a régió környező országaiban – mindenki kicsit horvát lesz.
