A vesztes, aki mégis győzött

 

A bibliai történet nem ismétlődhetett meg, mert az élet olyan, hogy a legendák és a csodák többnyire elmaradnak. Dávid ezúttal nem győzhette le Góliátot. De a horvát nemzeti tizenegy a szívekben diadalt aratott. Helyszíni riport.

„Két érzés viaskodik bennem. Az egyik, amit a józan eszem alapján muszáj gondolnom. A másik meg az, amit a szívem diktál. És ez az eszem által sugalltaknak éppen az ellenkezőt mondja” – így összegezett az utolsó tíz percben, a Franciaország-Horvátország labdarúgó-vb döntőjét megelőzően, egy nemzeti színű sapkát, és szintúgy piros-fehér-kék színű szerelést hordó kopasz horvát szurkoló, aki a Jellasics tér sarkán várta a rendkívüli mérkőzés elkezdését jelző sípszót.

A közvetlen mellette álló drukker hevesen bólogatott. Igen, a mindent eldöntő megmérettetést megelőzően Zágrábban csak úgy, mint Horvátország-szerte sokan voltak tisztában a horvát nemzeti tizenegy helyzetével. A francia csapat fölényét a legvérmesebb reménykedők sem tudták figyelmen kívül hagyni, mégis.


Így izgulták végig a vb-döntőt Zágrábban

Valahol látszott, a Zágráb főterén felgyűlt tömeg hangulatán, hogy azok a tízezrek, akik vasárnap délután kivonultak a város főterére, valójában nem csak a gólörömökért húztak sakktáblás focimezt, mázolták nemzeti színűre az arcukat, és rázták a különféle méretű horvát zászlókat, hanem mindemellett meg akarták mutatni, hogy igazi közösségként milyen hatalmas erőt képviselnek.

Nem hiába volt kiírva az egyik óriás képernyő sarkára: „Amikor Horvátország játszik – mintha mindannyian egyek lennénk!” A horvát főváros központja délután fél öt körül gyakorlatilag megtelt. Nem csak a Jellasics téren, a környező utcákban is embertömegek ácsorogtak. Ötkor, a belváros közlekedése leállt. Már taxikat sem lehetett látni. A nemzeti himnusz felcsendülését a szurkolók egy emberként énekelték. Ide kívánkozik, hogy az elsőként felhangzó francia nemzeti himnuszt is tisztességgel kivárta a sokaság.

Hamar jött a hidegzuhany

„Én örök pozitív figura vagyok!” – válaszolt a várható eredményt firtató kérdésre egy Slavonski Brodról érkezett lány, aki a barátnőjébe karolva – kicsit a tömött sokaságtól arrébb húzódva – egy fagylaltozó kirakata mellett figyelte az eseményeket. „Akármi lesz, ők a mi hőseink” – tette hozzá gyorsan. Jó volt sietnie, mert az első francia gól mintegy replikaként rögtön a mérkőzés elején lelohasztotta a kedélyeket, amik viszont menten fölizzottak a válaszként érkező horvát egyenlítő gólra.

Frenetikus hangzavar támadt. Valakik piros fáklyákat lobbantottak lángra. A kén maró szaga ránehezült a belváros levegőjére. Senkit sem zavart, noha a hamarjában gyúló vörös fáklyák bűzétől fuldoklottak az emberek: nem csináltak belőle problémát. Szerte Zágráb központjában ezen a napon sört locsoltak, nők sikoltoztak. Egy korosabb hölgy, a második gól után, szemmel láthatóan a meghatottságtól sírt.

Aztán újfent döbbent csend lett. A megítélt tizenegyest feszült figyelem kísérte. Kettő-egy. A zágrábi szurkolók arcán kiült a tanácstalanság. A kihangosított tévékommentátor hangja megcsuklott, szárazon közölte a tényeket. Egy tetovált fiú valamit magyarázott a többieknek, lepisszegték. Az óriáskivetítő előtt mintha mi sem történt volna: a fanatikus drukkerek rekedtre ordítozták magukat, lobogott a sakktáblás zászlóerdő. Egy mankós, rosszul öltözött asszony elvegyülvén a szurkolók között alázatosra igazított képpel kéregetett – sokan adtak neki. Gyaníthatóan azért, mert hálából áldást kért a csapatra.


Fokozhatatlannak tűnt a hangulat 

A vasárnap délután horvát nemzeti arculata fokozatosan utcabállá kezdett változni. Annak ellenére, hogy újabb gólokat kapott a horvát csapat. Három-egy. Négy-egy. Aztán jött a szépítés, négy-kettő. Néhányan elindultak hazafelé, miközben egy kackiás bajszú, terepszínű ruhás, kitüntetést viselő veterán horvát honvéd széles kézmozdulatokkal magyarázott a mellette ballagóknak. Nagyon sok szurkoló a horvát vízilabdacsapat sapkájában parádézott. Kortól és nemtől függetlenül a legkülönbözőbb jelmezek, nemzeti színű parókák és feliratok voltak láthatóak. „Nem szokványos dolog ez. Én még életemben nem láttam ekkora bulit Zágrábban” – álmélkodott mellettünk egy horvát szurkoló.

A tömegben gyakran hallatszott magyar szó is. Budapestről, Sopronból, Sárrét mellől és még sok más hazai településről érkeztek vendégszurkolók, a horvát sikerért szorítani. Kérdésünkre majdnem mindegyiküknek ugyanaz volt a válasza: a hangulat varázsa hozta őket Zágráb központjába.

Gyerekek rohantak sakktáblás zászlókba csavarva. Fokozhatatlannak tűnt a hangulat. Petárdák durrantak, pedig még vége sem volt a mérkőzésnek. Kicsit háborúsnak tűnt a helyzet, noha kifejezetten békés volt a hangulat. Távolabb rendőrautó érkezett. Pár egyenruhás kiszállt, de csak csípőre tett kézzel figyeltek.

Négy-kettőnél átvonulunk egy kevésbé zsúfoltnak tűnő térre. Platánfák, csobogó szökőkutak között a park gyepén vendéglátósok sátrai, egy vélhetően Monarchiabeli szabadtéri pavilon kupolája alatt jókora kivetítő villogott, de a kisebb bárok, sőt egy pékség is képernyőt tett közszemlére, hogy az utcákra szorult vendégek le ne maradjanak semmiről.

Nem számított a végeredmény 

A meccs lefújásakor a tömeg sportszerűen megtapsolta a játékosokat. A hangszórókból bömbölő hangon újból felharsantak a hazafias nóták, beindult a fülsüketítő petárdázás, piros, fehér és kék köd kavargott mindenfelé, kisebb tűzijátékok pukkantak Zágráb központjának egén.

A százezresre duzzadt tömeg lassan oszolni kezdett. Utcahosszat vonultak az emberek, ám ami a legkülönösebb: az arcokon a csalódottságnak, a szomorúságnak, netán a dühnek nyoma sem látszott. Dudáltak az autók, szóltak a kürtök, mintha Horvátország nem vesztett, hanem győzött volna. Tulajdonképpen nyert is.