Harc az ivóvízért: egy ország, ahol oázist varázsoltak a szárazságból

 

Fokvárosban lassanként elfogy az ivóvíz. A dél-afrikai városnak ideje lenne példát vennie arról az országról, ahol már 1902-ben úgy gondolták, hogy a vízmérnökök egykor még az állam megmentőivé válhatnak.

Fokváros – mintegy négymillió lakosával együtt – sziszifuszi küzdelmet folytat az ivóvíz megőrzéséért. De akármilyen félelmetesen is hangzik a vízhiány, ez a helyzet nem egyik pillanatról a másikra alakult ki. A Dél-afrikai Köztársaság országos, tartományi és önkormányzati szinten is elfeledkezett polgárairól, és csak akkor kapcsolódtak be a párbeszédbe, mikor a „Nulladik Nap” közeledtével már a nemzetközi sajtóban is megkondult a vészharang.

Közeledik a nap, mikor a dél-afrikai Theewaterskloof duzzasztógát teljesen kiapad (Fotó: Brenton Geach/Gallo Images/Getty Images)

Közeledik a nap, mikor a dél-afrikai Theewaterskloof duzzasztógát teljesen kiapad (Fotó: Brenton Geach/Gallo Images/Getty Images)

Fokváros nem rendelkezik hosszú távú vízgazdálkodási tervvel, egyetlen program sem ösztönözte a víztakarékosságot serkentő növények betelepítését, sem a víztakarékos technológiák alkalmazását. Az újrahasznosított szennyvíznek mindössze az 5 százalékát használják öntözésre, ráadásul a víz ingyenes, tehát mindenki „szabadon pazarolja”. A piaci alapú ösztönzés sem létezik, ráadásul a várost körbeölelő Atlanti-óceán vizéből sem próbálják meg kinyerni a sót.

Az említett problémákra igenis léteznek megoldások. Izraelben például már több mint száz éve rájöttek arra, hogy a vízhiányt még a katasztrófa bekövetkezése előtt kell orvosolni.

Az ország, ahol a vízgazdálkodás jövőkép

Izrael megalapítása óta nemcsak prioritásként tekint a vízvédelemre, hanem jövőképként is. A pesti születésű Herzl Tivadar még 1902-ben azt írta, hogy a vízmérnökök egykor még a jövőbeli zsidó állam megmentőivé válhatnak. Az izraeli kormányt előkészítő vezetők épp ezért már a kezdetekben elkötelezett hívei voltak a vízellátás fenntartásának és bővítésének.

 

A sivatagi ország „hidratálásának” megőrzése Izrael legkiválóbb tudósait csábította a vízgazdálkodás területére. Mikor Yitzhak Rabin volt miniszterelnök átvette munkásságáért a Nobel-békedíjat, elmondta, hogy fiatalabb korában ő is vízmérnöki karrierről álmodozott.

Zsidó munkások kutat fúrnak Kfar Monashban Palesztinában 1946 Augusztus 1-én (Fotó: Kluger Zoltán/GPO via Getty Images)

Zsidó munkások kutat fúrnak Kfar Monashban, Palesztinában 1946. augusztus 1-jén (Fotó: Kluger Zoltán/GPO via Getty Images)

Már a ’60-as években a távoli jövőt tervezték

Az 1960-as évek elején Izrael kettő, a távoli jövőbe tekintő vízügyi kezdeményezést indított. Miután felismerték, hogy a zuhanyozók, a mosógépek és a vécék által használt vízmennyiség előre kiszámítható, a csatornaellátásból alternatív vízforrást varázsoltak. A ’80-as évek elején megszervezték a szennyvíz összegyűjtését és megtisztítását, ezzel párhuzamosan pedig olyan vízellátó-rendszert építettek, ami a már kezelt vizet elszállította a gazdaságokra.

Manapság az Izraelben megtisztított szennyvíz közel 90 százalékát maximális tisztítás után az agrárgazdálkodásokhoz vezetik el. Összehasonlításképp Spanyolország – globális viszonylatban a szennyvíz-újrafelhasználás terén a második helyezett – az összegyűjtött csatornavíz mindössze 17 százalékát tisztítja meg.

Izrael második vízügyi kezdeményezése, a sótlanítás, szintén a ’60-as években kezdődött. Akkoriban egy köbméter vízből 14 dollárért tudták kinyerni a sót. Most ugyanezt az eredményt mindössze fél dollárért képesek kihozni. A tengervíz sótlanítása minden vízben feloldódó anyagot megköt, beleértve a sót is, így a szűrőn csak az édesvíz jut át. Az ilyen módon előállított víz annyira tiszta, hogy ásványi anyagokkal kell kipótolni.

Költséghatékony megoldás a „szegényebb” országoknak

Ez a két technológia már önmagában megakadályozhatja, vagy legalább haladékot adhat egy Fokváros-szerű krízishelyzet előfordulása esetén. Viszont azt is meg kell említeni, hogy mindkét módszer rendkívül drága, és olyan országok számára szinte elérhetetlenek, amik megtorpantak a gazdasági fejlődés alacsonyabb szintjén.

Szerencsére Izrael olyan módszereket is kifejlesztett, amik ugyan nem olyan hatásosan, de alacsony költségvetésből is képesek csökkenteni a vízfogyasztást a mezőgazdaság számára. Az országok átlagosan az édesvíz 70 százalékát fordítják mezőgazdasági célra. Egyiptom, Etiópi és Irán a víz 95 százalékát használja az agrárgazdaság fenntartására.

 

Izrael a „csepegtető öntözés” bevezetésével viszont még ezen az arányon is javított. A csepegtető öntözésnek két előnye is van: csak feleannyi vizet igényel, és jobb eredményeket produkál a hagyományos öntözéshez viszonyítva. A folyékony műtrágyát a csepegtető öntözővízhez adagolva minimálisra csökkenthető a talajvíz szennyezése. Indiában és Kínában is óriási eredményeket értek el ezzel a módszerrel: a hagyományos trágyával ötvözött csepegtetés megőrizte a felszín alatti víztartalékok tisztaságát, és a termelési mutatókat is alaposan megdobta.

Zsidó munkások kutat fúrnak Kfar Monashban Palesztinában 1946 Augusztus 1-én (Fotó: Kluger Zoltán/GPO via Getty Images)

A képen látható kútfúrási munkálatokat az elkövetkező évtizedekben a szennyvíztisztítás és a sótlanító technikák egészítették ki (Fotó: Kluger Zoltán/GPO via Getty Images)

A vízgazdálkodás társadalmi felelősség, nem politikai

Izrael vízgazdálkodásának másik fontos alapköve az, hogy úgy tartalékolják a vizet, hogy közben nem veszítik el bizonyos hányadát. A vízrendszerek a szállított víz 30 százalékát általában elveszítik, legtöbbször a túlfeszültség okozta csőrepedések miatt. Izraelben prioritásként kezelik a csövek rögzítését és a régi elemek folyamatos cseréjét, még mielőtt sürgősségi cserére lenne szükség.

Az országos vízveszteség jelenleg 10 százalék környékén mozog, ezt egy algoritmusnak köszönhetik, ami előre jelzi, hogy hol történhet szivárgás, melyik csövet kell megerősíteni, és a kisebb szivárgások helyét felmérve kiszámolja, hogy milyen sürgősen kell közbelépni.

Izrael értékes a vízgazdálkodási modelljét nem egy állami tervezetnek köszönheti, hanem a vízügyi tevékenység széleskörű kiterjesztésének és jól működő hálózatának. A technológián kívül három olyan alappillért vezettek be a vízgazdálkodásukba, amit minden ország fontolóra vehet:

1. Izraelben nem a politikusok, hanem a szakemberek határozzák meg a vízügyi politikát. Izrael vezető vízügyi tisztviselőjét öt évre választják meg, és a miniszterelnök nevezi ki a posztjára. Minden vízzel kapcsolatok döntés a vízügyi hatóságok kezében van, a személyzet magas képzettségű köztisztviselőkből áll, akiket külön „védelemben” részesítenek, nehogy egy külföldi hatalom befolyása alá kerüljenek.

2. Az izraeli közvélemény dönt a víz beszerzéséről, szállításáról, és a tisztításának költségeiről is. Nincs állami támogatás, de úgy tűnik, hogy ez a módszer mindenkinek a kedvére való. Az izraeliek épp ezért óvatosabbak a saját ivóvizüket befolyásoló döntések meghozatalában, de örömmel helyettesítik a meglevő módszert egy új technikával, ha azzal biztonságosan tudnak vizet spórolni. Ezzel egy olyan körforgást hoztak létre, amely az újítások leghatékonyabb felhasználását eredményezte.

3. A vízgazdálkodás iránti tiszteletnek kultúrája van Izraelben. A gyerekek már óvodáskoruktól kezdve tanulják a víz leghatékonyabb felhasználási módszereiről.

A klímaváltozással és a Föld egyre növekvő népességével a víz iránt keresletnél drámai növekedés várható a 21. század közepére. Az élelmiszerárak növekedése, a tömeges bevándorlás és a világhatalmi helyzet átrendeződése után a vízhiány is legfontosabb globális rizikók közé tartozik.

De ahogy Izrael is megmutatta, egy kis előrelátással sok válsághelyzet csillapítható – egyes válaszok rövid távon nyújthatnak megoldást, míg más katasztrófák elkerülésével generációk életét menthetjük meg.