Ki dönti el, mikor ér véget egy polgárháború?

 

Béketárgyalások és kompromisszumok, avagy „a győztes mindent visz” mentalitás vezethet egy polgárháború sikeres lezárásához? A Foreign Affairs írása rámutat, hogy a káoszba süllyedt országokban valójában a proxy háborúkat vívó szövetségesek döntenek a konfliktus irányáról, időtartamáról és végkifejletéről is.

A különösen összetett szíriai polgárháború az általános tendenciát követi: a polgárháborúk egyre tovább tartanak, és megegyezés helyett egyoldalú győzelemmel végződnek. Az ellentétekre a berlini fal lebontásától az amerikai terrortámadásig tartó időszakban ugyan sikerült diplomáciai megoldást találni, de a 21. században szinte egyetlen olyan konfliktust sem találni, ami kompromisszummal végződött volna.

Az Olajág misszió Afrinba tartó török hadtest ankarai bemutatója (Fotó: Getty)

A török hadsereg Olajág hadműveletének Afrinba tartó katonái Ankarában (Fotó: Getty Images/Fatih Aktas)

A hetedik évéhez közelítő szíriai polgárháború többszörös proxy háború. A töredezett szíriai ellenzéket régóta segítik külföldi hatalmak, amik az Irán, Oroszország és a Hezbollah támogatta Aszad-rezsim megdöntésén törekszenek. A NATO-szövetséges Törökország nem csupán a lázadó csoportokat támogatja, de nemrég megszállta az ország délnyugati részén fekvő, kurd irányítás alatt álló Afrint. A kurdok pedig, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak az Iszlám Állam kiűzésében, az Egyesült Államok támogatását élvezik.

Február 10-én a szíriai haderők lelőttek egy izraeli vadászgépet, miután egy iráni drónnak sikerült behatolnia az izraeli légtérbe. Annak ellenére, hogy többször is tárgyalásokkal próbálták csillapítani a térségben elharapódzó ellenségeskedést, a Szíriában tapasztalt külföldi részvétel azt mutatja, hogy a háború addig fog elhúzódni, amíg a külső szereplők máshogy nem döntenek.

Visszaköszönnek a hidegháborús idők

A polgárháborúk irányát főként a nemzetközi politikai környezet befolyásolja. Az adott környezet olyan sajátos normákkal és elvárásokkal rendelkezik, amik kijelölik a politikai döntések irányát. Ez a konfliktuskezelésnél sincs másképp: a döntéshozók időszakonként változtatnak meggyőződéseiken, melyek meghatározzák a polgárháborúk lezárásának idejét és a konfliktus kezelésének a módjait – mutat rá a Foreign Affairs legfrissebb elemzésében.

A közelmúltban háromféle nemzetközi politikai környezet létezett.

Az első az 1946- és 1989 közötti hidegháborús időszak, ami az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti ellentétből adódott.

A második a berlini fal ’89-es bukásával kezdődött, amikor a liberális-demokratikus nemzetközi szuperhatalom ideája ellentétet képezett az Egyesült Államok felsőbbrendű mentalitásával.

A harmadik környezet, melynek pusztító hatásait még a mai napig is érezzük, a szeptember 11-i amerikai terrortámadás utáni terrorizmus elleni nemzetközi harc kezdete, ami a számtalan halálos áldozat mellett drámai növekedést okozott a közel-keleti önkényuralmi törekvéseknél is.

A Szíriából visszatért orosz csapatok az Olenya légi bázisnál (Fozó: Getty / TASS / Lev Fedoseyev)

Szíriából visszatért Tupoljev Tu-22M3 orosz bombázó repülőgép az Olenya légi bázison (Fotó: Getty Images/Lev Fedoseyev)

Ötször annyi győzelem, mint kompromisszum

A nemzetközi politikai környezet azt is meghatározza, hogy milyen keretek között vívják a polgárháborúkat. A hidegháború idején az amerikaiak és a szovjetek is a teljes győzelmet tűzték ki célul – ennek köszönhetően proxy háborúkká alakították át a kambodzsai, salvadori és a mozambiki polgárháborúkat is, ahol a két szuperhatalom mindig az ellentétes oldalt támogatta. A hidegháború alatt a polgárháborúk ötször olyan gyakran végződtek győzelemmel, mint megegyezéssel.

A hidegháborús időszak végével az Egyesült Államok egy demokráciára épülő liberális nemzetközi norma kialakításán dolgozott, amibe már nem illett bele „a győztes mindent visz” mentalitás. Az utasítások helyett megpróbáltak megegyezésre jutni a gyengébbik oldallal, hogy a konfliktushelyzetből minél hamarabb demokratikus környezetet alkossanak.

1995 nyarán a bosnyák szerbek vesztésre álltak a NATO által támogatott muzulmán-horvát hadsereggel szemben. A szerbek szövetségesei, az oroszok a Szovjetunió összeomlása miatt nem tudtak, vagy nem mertek proxy háborút kezdeményezni az Egyesült Államokkal, így a bosnyákok szövetségesek nélkül maradtak. Az Egyesült Államok nem küldte rájuk a szövetséges erőket, hanem egy kompromisszumos tárgyalást ajánlott – ez volt a Bosznia-Hercegovináról szóló daytoni békeszerződés. Ebben az időszakban a legtöbb polgárháború hasonló kompromisszumos megoldásokkal ért véget.

Lakókocsit húzó szerb gépkocsik felgyújtott házakat maguk mögött hagyva távoznak a szerbek ellenőrizte szarajevói elővárosból 1996. március 10-én, egy nappal az előtt, hogy Ilidza muzulmán-horvát ellenőrzés alá került (MTI Fotó / EPA)

Lakókocsit húzó szerb gépkocsik felgyújtott házakat maguk mögött hagyva távoznak a szerbek ellenőrizte szarajevói elővárosból 1996. március 10-én, egy nappal az előtt, hogy Ilidza muzulmán-horvát ellenőrzés alá került (MTI Fotó / EPA)

A szeptember 11-i terrortámadások után viszont újból megváltozott a nemzetközi környezet – az uralkodó mentalitáshoz hasonlóan. Az Egyesült Államok a saját bőrén tapasztalta meg a nemzetközi terrort, ráadásul egyeduralmát az oroszok és a kínaiak felemelkedése is fenyegetni kezdte.

Annak ellenére, hogy a konfliktusok megoldására még mindig a tárgyalások jelentették az elsődleges megoldást, új kiegészítések kerültek az asztalra. Ilyen volt a terroristákkal való együttműködés tilalma, a terrorszervezetek elleni katonai bevetések és a stabilizáció támogatása – még akkor is, ha aláássa a demokráciát és tekintélyelvű uralmat eredményez.

A mai csatatereken – a Közép-afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Líbiában, Maliban, Mianmarban, a Fülöp-szigeteken, Dél-Szudánban és Jemenben – a külső hatalmak visszatértek a proxy háborúkhoz. A kormányok terroristáknak nevezik saját lázadóikat egy külső hatalom megnyerésének céljával, de ahogy megérkezik a felmentő sereg, a lázadók hirtelen olyan külföldi támogatókra találnak, akik sokat nyerhetnek a kormányt támogató külső erők vereségével.

Az Afrinba tartó török különleges egység tagjai Ankarában hadgyakorlatoznak (Fotó: Getty / Anadolu / Fatih Aktas )

Az Afrínba tartó török különleges egység tagjainak hadgyakorlata Ankarában 2018. február 22-én (Fotó: Getty Images/Fatih Aktas)

Sokba került a külső hatalmak beavatkozása

Ezek az egocentrikus stratégiák az 1990 és 2001 közötti időszakban még elképzelhetetlennek tűntek, széleskörű alkalmazásuk pedig nemzetközi megvetést eredményezett volna. Ezzel szemben manapság már megszokott és legitim módszernek számít, ha a terroristáknak titulált lázadókat elsöpri egy külső hatalom a függetlenedés leverésének és a stabilitás illúziójának ígéretével.

A szíriai polgárháború is ennek a visszatérő mentalitásnak köszönhetően vált humanitárius katasztrófává. Több mint négyszázezer embert megöltek, öt és fél millió ember elmenekült az országból, hat millióan pedig belső menekültekké váltak. Az ENSZ becslései szerint a háború előtt összeszámolt huszonkét milliós lakosságú országban legalább tizenhárom millióan szorulnak humanitárius segélyre.

Jarmúk menekülttábor Damaszkusz mellett (Fotó: Getty)

A Damaszkusz déli részén fekvő Jarmúk palesztin menekülttábor (Fotó: Getty Images)

Pedig a polgárháború a külső hatalmak beavatkozás nélkül minden bizonnyal hamarabb lezárult volna. A csatlakozó szövetségesek számára még mindig a győzelem jelenti az egyetlen megoldást, amivel tovább erősíthetnek nemzetközi megítélésükön és kapcsolatrendszerükön.

A szomszédok hamarabb cselekedtek

Mikor 2011 végén Szíria a polgárháború szélére sodródott, az Öböl-menti államok és Törökország azonnal fegyverszállítmányokkal halmozta el a szíriai lázadókat – közöttük viszont belharc alakult ki, ami tovább hátráltatta a közös törekvéseket.

Az Egyesült Államok is fontolóra vette a fegyveres fellépést Szíriában, de ehelyett eleinte a katonai támogatásra és a helyi harcosok kiképzésre koncentráltak – az utóbbi egy vagyonba került, és mint utólag kiderült, segítségével mindössze hat fővel bővült az ellenállás. 2014-ben már légicsapásokkal bombázták Szíriát, de a célpont ekkor már a polgárháború sújtotta országban öldöklő Iszlám Állam volt.

Irán sem várt sokat, hogy a szövetséges Aszad megmentésére siessen. Több ezer katonát küldtek Szíriába, a Hezbollah nevű terrorszervezet segítségével pedig több tízezer külföldi síita harcosból egy külön kormánypárti hadsereget hoztak létre. Oroszország is támogatásáról biztosította Aszadot, 2015 szeptemberében közvetlen katonai beavatkozással erősítette a rezsim esélyeit.

A külső hatalmak beavatkozása miatt elhúzódó polgárháború az összeomlás szélére juttatta a szíriai kormányt, és csak akkor lehet esély az irányítás visszavételére, ha a kurd konfliktus határos időn belül lecsillapodik.

A Szabad Szíriai Hadsereg harcosa ellenőrzi a törökök által megtámadott, majd elhagyott térséget Afrinban (Fotó: Getty / Anadolu / Beha El Halebi)

A Szabad Szíriai Hadsereg harcosa ellenőrzi a törökök által megtámadott, majd elhagyott térséget Afrínban (Fotó: Getty Images/Beha El Halebi)

Az Egyesült Államok béketervét végül az Iszlám Állam felemelkedése húzta keresztbe, hiszen Washington a káosz közepette arra kényszerült, hogy átmenetileg bizalmat szavazzon az Aszad-rezsim irányításának. Az amerikaiak jelenleg a terrorista hálózatok felszámolásán munkálkodnak. A stabilitás és a terrorellenes akciók prioritást élveznek: Rex Tillerson amerikai külügyminiszter januárban hangsúlyozta, hogy „Szíria soha többé nem lehet a terroristák menedéke”.

A tárgyalásoknak még koránt sincs vége. Irán, Oroszország és Törökország nemzetközi tárgyalásokba kezdtek, ami az ENSZ és az Egyesült Államok támogatta genfi béketárgyalásokkal párhuzamosan halad. Oroszország pedig béketárgyalásra hívta a feleket Szocsiban egy új szíriai alkotmány kidolgozására.

Aszad győzelmével végződhet a háború

A végtelennek tűnő szíriai polgárháború tökéletesen szemlélteti a jelenlegi nemzetközi viszonyokat: a liberális Egyesült Államoknak és szövetségeseiknek már nem áll érdekükben tárgyalás során rendezni a katasztrófahelyzetet, ehelyett inkább az Iszlám Állam elleni küzdelemre koncentrálnak, és átmenetileg elfogadják a stabilitást garantáló Aszad irányítását. A konfliktus végkifejletét most is a külső hatalmak határozzák meg, ami a jelenlegi környezetben Aszad győzelmével zárulhat.

A külső szereplők eddig csak a közeli területekről tudták kiszorítani az Iszlám Államot, rövid tűzszüneteket alkudtak ki, a krízishelyzet stabilizálására pedig csak rövidtávú megoldásokat találtak. Jelenlétükkel valójában meghosszabbították a háborút, az ellenálló felek támogatásával kudarcra ítélték a rendszerváltást és a demokratikus rendezés jövőjét – épp úgy, mint a hidegháborús időszakban.