Erich Lessing, Burghardt Ferenc, Fényes Tamás, Tóth László, Horling Róbert, Munk Tamás és Mező Sándor felbecsülhetetlen értékű kortörténeti felvételei az MTVA archívumának válogatásában.
A Jövő Mérnöke műegyetemi lap beszédes címe öt nap múlva vált igazán aktuálissá, amikor is 1956. október 23-án a magyar politikum akkori ködvágóit az arra érdemes magyar nép nevű mérnökök hada végképp eltörölte. A jövő inzsellérei – nagyon helyesen – egy másfajta építkezést akartak. És aznap a nemzet egy másik bemutatót tartott.
A Kálvin téri hirdető oszlopon kiragasztott újság, a Jövő Mérnöke című műegyetemi lap október 23-án különkiadásban közölte az ifjúság felhívását (Fotó: MTI/Fényes Tamás)
Népünk sokszor hallotta a szlogent: mire a falevelek lehullnak, minden rendben lesz. Viszont azt az ellenünk tevékenykedők egy pár alkalommal már megtapasztalhatták: Magyarországon a lombhullás általában nem a megnyugvás időszaka, hanem a fölhorgadó öntudaté. Hatványozottan igaz ez 1956 őszére, amikor nem álomra készültünk hajtani a fejünket, hanem éppenséggel fölébredtünk a bennünket mérgező mákonyos álomból.
Egyetemisták gyülekeznek a felvonuláshoz a Műegyetem előtt (Fotó: MTI/Fényes Tamás)
Minden szentnek maga felé hajlik a keze alapon, az MTI fotóirodájának felirata, és az ablakpárkányon állók hazabeszélően láttatják, hogy a magyar forradalom nemhogy megszédítette volna az embereket, sokkal inkább a tériszonyuknak is jót tett. Jó példa erre, hogy az akkori események sorozata a Sztálin-tértől való iszonyukat is meglepően hamar, kissé radikális eszközökkel ugyan, de orvosolta.
Magyar zászlót lengető dolgozók az MTI-fotó Tanács körút 21. szám alatti épülete ablakaiban (Fotó: MTI/Horling Róbert)
Noha a jó Bem tábornok vajmi keveset tudott magyarul, a szobra köré gyűlt tömeg Kossuth-nótája minden bizonnyal megdobogtatta a kőbe dermedten is bennünket szerető szívét. A pillanatfelvétel ugyancsak igazolja, hogy ötvenhat szabadsága és igazsága mindannyinké volt. Ha a fotót jól megnézzük, a sokaságban az egész magyar társadalom képviselteti magát. Ami a legszembetűnőbb: harsány kedéllyel és vidáman.
Tüntető tömeg a Bem-szobornál (Fotó: MTI/Munk Tamás)
A látszattól többet mond ez a nagyszerűen megkomponált művészi kép. Horizontális és vertikális síkokra osztja a látványt: a közember vízszintes léte áll szemben az óriásnak hitt zsarnok függőlegességével, a hozzáadott nagysággal, a diktatúra föntről lefelé néző gőgjével. Amiből – jellemzően – nem sok szokott maradni. Néha csak egy pár gigászi csizmapáros. Meg sok mással együtt a gazembereket számon tartó történelem gúnykacaja.
Forradalmárok magyar zászlót tűznek ki az október 23-án ledöntött Sztálin-szobor talapzatára (Fotó: MTI/Erich Lessing)
Ezen a tájékon szinte nincs évszázad, amikor ne cserélték volna újabbra a szimbólumokat. A gyűlölteket emberibb arcúra, a szégyellni való dicstelent magasztosabbra. Hullott a magyar történelemben császári korona. Olykor idegen színű lobogót vetettünk tűzbe, olykor pedig az embertelen ideológia jelképe lett kivágva a nemzeti színek közepéből. Leverte a nép a hatalmasok képét, mert mindig az volt a cél, hogy ama kötelező portréképeknek a szöge is kikerüljön a falból.
Kossuth-címert fest egy férfi egy teherautó oldalára a sarlót és kalapácsot ábrázoló kommunista szimbólum helyébe (Fotó: MTI/Erich Lessing)
’56 sokadszorra megmutatkozó ismeretlen arca. Az ismeretlen magyar hős egy ismeretlen helyen és ismeretlen időpontban, 1956 őszének vérzivatarában fegyverét tölti. A sok ismeretlenes fotó tanulsága annak, hogy a nemzet történelme csupa-csupa ismeretlen emberek személyes sorsának az eredménye. Nem elvont okoskodás: a hétköznapok adta helytállás dicsősége.
Palánkkerítéshez lapulva puskáját tölti újra egy fiatal szabadságharcos az utcai összecsapások idején (Fotó: MTI/Erich Lessing)
„Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Ebben a forradalmi helyzetben csak akkor tudunk helytállni, ha az egész dolgozó magyar nép fegyelmezetten egy táborba tömörül. A párt és az állam vezetői mindeddig nem adtak életképes programot, ezért azok felelősek, akik a szocialista demokrácia kibontakoztatása helyett konokul a Sztálin és Rákosi-féle terror rendszer visszaállítására szervezkedtek és szervezkednek. Mi, magyar írók, a következő hét pontban fogalmaztuk meg: mit kíván a magyar nemzet.” (Népszava, 1956. október 24. – A magyar írók kiáltványa)
Teherautóról lepakolt kenyereket visznek be fiatalok a Corvin közi felkelőcsoport központjába, amelynek bejáratát fegyveres férfiak őrzik (Fotó: MTI/Erich Lessing)
Jó dolog nekünk, jó arra gondolnunk, hogy abban az időben, amikor a férfiak még férfiak voltak, és naponta farkasszemet néztek a halállal, igaz emberek ezrei küzdöttek meg a jövőnkért, miattunk. Nagyszerű érzés az utódaikként lenni, valahogyan, a korunk adottságaival együtt is tovább vinni az ő akaratukat. Azt a szellemiséget, amely a világ minden pontján elismerést vívott ki.
Pongrátz Gergely, a Corvin közi forradalmárok parancsnoka a felkelőcsoport központjában, amelyet egy magánlakásban rendeztek be a Corvin mozi közelében (Fotó: MTI/Erich Lessing)
„És végül – mit kezdjek esztétikáddal?
Mit kezd az ember Walter Scott, Flaubert,
Gottfried Keller, Tolsztoj, Balzac meg Stendhal
marxista kritikájával? Mit kezdek
egy tanulmánnyal, mely Dantét elemzi
liberális szemszögből, vagy Homéroszt
konzervatív oldalról? Hidd el, mindez
így együtt tök- és dögmindegy nekem.”
(Faludy György: 24. levél Lukács Györgyhöz)
Tüzérségi ágyú roncsa és egy harckocsi leszakadt lövegtornya a Ferenc körút–Üllői út kereszteződésében (Fotó: MTI/Burghardt Ferenc)
A képekre kattintva az MTVA Sajtó- és Fotóarchívum oldalán is elérhetők a fotók, további információkkal és a tartalomhoz kötődő kreatív funkciókkal.
