A tévé nem adta, hát nem is érdekelte az amerikaiakat többé a holdra szállás

 

Az Apollo–11 legénységének 1969. júliusi sikeres holdra lépése után nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak folytatják a Hold „ostromát”. Így is történt, túlteljesítve néhai elnökük, John Kennedy ígéretét – hiszen még az évtized lejárta előtt, 1969 novemberében elindították az Apollo–12-t is.

Az első sikeres expedíció – az Apollo–11 – után hat amerikai legénység kelt útra a Hold felé. A forgatókönyv minden esetben hasonló volt a 11-eséhez: három asztronauta „szállt hajóra”, akik, miután megérkeztek a Hold térségébe, 110 kilométer magasságban pályára álltak. Két űrhajós átszállt a leszállóegységbe, ők landoltak, majd elvégezték a Hold felszínén a rájuk bízott feladatokat, végül visszatértek a holdkomppal a parancsnoki kabinba, elindultak vissza a Föld felé, és útjukat ejtőernyős fékezéssel a Csendes-óceánon fejezték be.

Hold, 1969. július 20. A NASA által közreadott képen Edwin E. (Buzz) Aldrin, az emberiség első holdutazását végrehajtó Apollo-11 amerikai űrhajó holdkompjának pilótája a Hold felszínén, a frissen kitűzött amerikai zászló mellett, a Nyugalom tengere nevű térségben az első Holdra szállás után, 1969. július 20-án. Balról a Sas leszállómodul egyik lába, a földön az űrhajósok lábnyomai láthatók. A felvételt a Holdra elsőként lépő Neil Armstrong amerikai űrhajós, az Apollo-11 parancsnoka készítette egy, az űrutazáshoz átalakított Hasselblad fényképezőgéppel, 70 mm-es gyújtótávolságú objektívvel. (MTI/NASA)

1969. július 20. A NASA által közreadott képen Edwin E. (Buzz) Aldrin, az emberiség első holdutazását végrehajtó Apollo–11 amerikai űrhajó holdkompjának pilótája a Hold felszínén, a kitűzött amerikai zászló mellett, a Nyugalom tengere nevű térségben az első holdra szállás után. Balról a Sas leszállómodul egyik lába, a földön az űrhajósok lábnyomai láthatók. A felvételt a Holdra elsőként lépő Neil Armstrong amerikai űrhajós, az Apollo–11 parancsnoka készítette egy, az űrutazáshoz átalakított Hasselblad fényképezőgéppel, 70 mm-es gyújtótávolságú objektívvel (MTI/NASA)

Dacára a bevált úti forgatókönyvnek, egy valamiben mégis nagy különbség volt a Apollo–11 és az Apolló–12 küldetése között, ez pedig a Holdon eltöltött idő. Az első holdra szálláskor Neil Armstrong és Edwin Aldrin 2 óra 32 perces sétát tett, míg az Apollo–12-nél a felszínen eltöltött órák több mint egy napra duzzadtak, ráadásul kétszer szálltak ki a holdkompból.

Emberes feladat

Az Apollo–12 volt az Apollo-program hatodik „emberes” repülése, egyúttal a második, amelyben sikerrel abszolválták a holdra szállást. Nem kezdődött simán a küldetés, miután a felszálláskor az emelkedő rakétába csapott egy villám, ami kisütötte a műszaki egységben lévő tüzelőanyag-cellákat, ezzel megszakítva az áramellátást a hajóban. A második villám az űrhajó navigációs rendszerét tette működésképtelenné.

A legénység ezután hibajelzések tömegével szembesült, ám – értelemszerűen – egyikük sem tudta, mi a baj. Szerencsére azonban a Saturn–5 rakétának önálló navigációs rendszere volt, amit nem érintett az elektromos kisülés hatása, a rakéta pontosan pályán maradt. (Az irányítás is csak később jött rá, mi történt, ekkor azt tanácsolták az űrhajósoknak, hogy indítsák újra az üzemanyagcellákat. Ez bevált.)

A csapat menetrend szerint, három nap alatt elérte a Holdat.

Mérnöki pontossággal

Az Apollo–12 legénységének – Pete Conrad parancsnok, Dick Gordon, a parancsnoki egység pilótája és Alan Bean, a holdkomp pilótája; mind a haditengerészet pilótái – egyik feladata az volt, hogy tökéletesítsék a leszállás pontosságát, vagyis egyfajta mérnöki kísérlet zajlott.

A Surveyor–3, háttérben az Intrepid holdkomppal (Fotó: NASA)

A Surveyor–3, háttérben az Intrepid holdkomppal (Fotó: NASA)

Meghagyták nekik, hogyha a Viharok Óceánján (Oceanus Procellarum ) 1967 áprilisában landolt Surveyor–3-tól 500 méteren belül sikerül Holdat érniük, meglátogathatják az űreszközt. 350 méterre sikerült landolniuk – a leszállásuk minden későbbi geológiai kutatóexpedíció alapjául szolgált –, így a két asztronauta később elsétált a Surveyorhoz, leszerelték kameráját, és hazahozták azt. (Később robbant a szenzáció: a kameráról vett baktériumokat – amelyeket nagy valószínűségen még a Földön „tüsszentett rá” egy összeszerelő – újra tudták éleszteni, azaz két és fél évet bírtak ki holdi körülmények között.)

Tévéközvetítés híján nem érdekelte az amerikaiakat

A csapat – Conrad és Bean – feladata volt az első holdséta alkalmával (november 19-én) egy, színes tévéadáshoz kifejlesztett korszerű kamera felállítása, amit Bean a telepítéskor gyakorlatilag tönkretett azzal, hogy egy rövid időre a Nap felé fordította, amitől annak fényérzékelője azonnal kiégett, tönkrement. Ez a malőr sokak szerint hatással volt az egész Apollo-programra, hiszen ezzel lehetetlenné vált a további televíziós közvetítés, és az amerikai közvélemény figyelme nagyon hamar elfordult a holdexpedíciótól – sőt, egy jó ideig az összestől.

Bean kiszáll a holdkompból (Fotó: NASA)

Bean kiszáll a holdkompból (Fotó: NASA)

Az első holdséta feladata volt az ALSEP műszercsomagjának felállítása és üzembe helyezése is. A szerkezet hat műszere a Hold belső szerkezetét, a felszín felett meglévő nagyon ritka légkör gázait és a napszél hatásait mérték.

A második holdsétát 20-án nagyon korán, hajnali 4 óra előtt megkezdték, miután – Armstronghoz és Aldrinhoz hasonlóan – a két űrhajós képtelen volt az izgalomtól aludni. Ezen a napon geológiai méréseket végeztek, illetve ekkor látogathatták meg az űrszondát is. A megvizsgált kráterekből és egyéb helyekről több mint 34 kilogrammnyi kőzet- és talajmintát vittek magukkal a Földre.

A hazaút, bár az induláskori villámcsapások által okozott technikai sérülések veszélyessé tették, végül zökkenőmentesen zajlott.

Nyomok az örökkévalóságnak

2011-ben látott napvilágot a hír, miszerint a Holdon még évtizedek elteltével is látszanak az amerikai asztronauták jelenlétének nyomai, akik 1969 és 1972 között hat alkalommal szálltak le arra az Apollo-program keretében. Erről a Lunar Reconnaissance Orbiter-űrszonda akkoriban készült felvételei tanúskodtak.

A felvételeken az Apollo 12, 14 és 17 leszállási helyei láthatók, beleértve a lábnyomait annak az űrhajósnak is – ő Eugene Cernan volt –, aki 1972-ben utolsóként tett sétát a Holdon.

Kutatók szerint tízmillió vagy akár százmillió évig is eltart, míg a por teljesen eltünteti az ember nyomait a Föld égi kísérőjén.