Aki családfakutatásba kezd, talán sosem fogja abbahagyni

 

Mindenkit érdekel felmenőinek története, az ennek megismerése felé vezető út pedig általában a családfa „felállításával” kezdődik. Ez ügyben fordulhatunk fizetős ügyfélként különféle vállalkozásokhoz, de magunk is kutathatunk a születési és halotti anyakönyvek rengetegében – ez derül ki Reicher Péternek, a Magyar Családtörténet-kutató Egyesület elnökének szavaiból.

Lehetséges, hogy – ahogy a kutatók is feltételezik – az emberiség őse néhány emberpárra vezethető vissza, mégis mindenkit érdekel a közelebbi-távolabbi felmenőinek kiléte, története – egyszóval családfája. Az erre vonatkozó kíváncsiság természetesnek mondható, és még csak nem is új keletű, gondoljunk csak a Bibliában is megtalálható genealógiára, amely közül az egyik éppen Jézus származását fejti föl Dávid királyig.

A családfa kutatásának lehet érzelmi háttere (a gyökerek felkutatása) és racionális oka egyaránt. Talán e kettő ötvözete motiválta azt, hogy a rendszerváltozás után szerveződni kezdtek azok a – többségükben idősebb – civilek, akik a kommunizmus évei alatt bekövetkezett „múltvesztést” kitartó és sziszifuszi kutatómunkával igyekeztek pótolni.

A családfák kutatása ugyanis a rendszerváltozást megelőzően szinte lehetetlen volt. Legfeljebb levelezés útján folyhatott a munka, hiszen utazni nem lehetett, ráadásul a határon túli anyakönyvek is elérhetetlenek voltak – beszélt a hirado.hu-nak a civil genealógia még nem olyan távoli múltjáról Reicher Péter. A Magyar Családtörténet-kutató Egyesület 2011-ben alakult meg, alulról jövő kezdeményezéssel, kezdetben elsősorban a fentebb említett jó negyvenesztendős múltvesztés pótlásának igényével.

Nem olyan egyszerű fellelni az ősöket

A levéltárak anyagaihoz bárki hozzáférhet – bár a dokumentumok közötti kiigazodás ott is némi rutint feltételez –, de az anyakönyvi adatokkal már más a helyzet, miután azokat – mármint a korábbiakat – nagy valószínűséggel egyházi levéltárakban őrzik, ráadásul papíralapon, és az esetek nagy részében latin vagy német nyelven.

Itt kerül a képbe az egyesület több mint százhúsz önkéntese, aki az elmúlt nyolc esztendőben mintegy húszmillió ilyen és ehhez hasonló nevet, ahhoz kapcsolódó kézzel írott adatot indexelt, azaz olvasott el, értelmezett, és vitt fel a számítógépes adatbázisba.

A egyesület „kötelékében” jelenleg dolgozó száznál is több indexelő önkéntes 1700-as, 1800-as évekbeli anyakönyvekkel is foglalkozik. Az ilyen módon egyre bővülő, gazdag és digitálisan kereshető-kutatható adatbázis elérhető a tagok számára.

Mikszáth Kálmán családfája a mohorai emlékházban (Fotó: MTI/Czimbal Gyula)

A kulcsszó: digitalizáció

A digitalizáció a családfakutatásnak ma már alapfeltétele, ennek révén tulajdonképpen elhagyható is lehetne a kutatás levéltári fázisa. Számítógép és internet segítségével egyre nagyobb arányban elérhetők a családfakutatáshoz alapvető dokumentációk, így a születési, a halotti és a házassági anyakönyvek. Ez a lehetőség különösen az idősebb – és a családfakutatásban igen aktív – generáció számára bír jelentőséggel, és ez okozza egyúttal az egyik leggyakrabban felmerülő problémát is – világított rá Reicher Péter.

Az elnök szerint egyesületük egyik legfontosabb kihívása éppen az, hogy a genealógiába bonyolódott idősebb korosztályt bevezessék a digitális technológiák rejtelmeibe. Csetelő, e-mailező, szkennelő, családfakutatóprogram-felhasználó nagyszülőket „képeznek ki” időről időre, akik ebbéli tudásukat aztán az unokákkal való kapcsolattartásban is kamatoztathatják.

Meddig érhetők el a gyökerek?

Attól is függ, meddig lehet visszamenni egy család életében, hogy a kutatott személyek hol éltek és milyen társadalmi rétegből valók voltak – mondta el Reicher Péter. Az ismert nemesi, esetleg tehetősebb vagy közéleti tisztséget betöltő ősök neve felbukkanhat az anyakönyveken kívül egyéb listákon, például vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvekben, tisztviselői címtárakban; a jobbágyok nevei az úrbéri, adófizetői jegyzékekben, a mesteremberek a céhek névjegyzékében is előfordulhatnak, ez a többszörös forrás könnyítheti a keresést.

Nehezíti azonban Reicher Péter szerint az, hogy némely egyházak csak később kezdték el rögzíteni az anyakönyveket (a kötelező polgári anyakönyvezés 1895-től eredeztethető), illetve nagyon sok dokumentum megsemmisült például a háborúk vagy tűzvészek, áradások során.

Kecskemét, 2008. július 26. A találkozó résztvevői megtekintik a Petrovicsok családfáját a Petrovicsok és Hrúzok kecskeméti találkozóján. A Petőfi év nyitórendezvényeként megtartott eseményen Petőfi Sándor rokonai gyűltek össze. A leszármazottak felkeresték a Kecskeméten található Petőfi-emlékhelyeket. MTI Fotó: Ujvári Sándor

A Kecskeméten 2008-ban meghirdetett Petőfi-emlékév rendezvényén bemutatták a Petrovicsok és a Hrúzok családfáját (Fotó: MTI/Ujvári Sándor)

A gyakorlat azt mutatja az elnök szerint, hogy egy családon belül négy-öt generációt fel lehet „kutatni” anélkül, hogy külső forrásokat keresnénk, hiszen – ha még élnek – a nagyszülők ismerik az ő nagyszüleik, dédszüleik adatait. Ennél távolabbra – akár az egyesület segítségével – a polgári anyakönyvekben el lehet jutni körülbelül az 1870-es évekig, a jól dokumentált, vagy az egyes felekezeteknél megmaradt anyakönyvekben pedig akár az 1600-as évekig is írott formátumban olvashatók az adatok.

Tű a szénakazalban – de tényleg

Magánúton is érdemes családfakutatásba kezdeni – sőt. Amerikában például a kertészkedés után a második legnépszerűbb hobbi a családfakutatás – mondja Reicher Péter. Jelenleg több mint 1240 tagja van a Magyar Családtörténet-kutató Egyesületnek, ez azt jelenti, hogy csak az egyesülethez köthetően ennek a számnak a többszöröse foglalkozik jelenleg családfakutatással személyes indíttatásból, elhivatottságból vagy hobbiból.

Az elnök szerint az egyesület az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – létszámú civil egyesület ma az országban. „A tagjainkat azzal is tudjuk segíteni, hogy a módszertanra megtanítjuk őket. A családtörténet-kutatás során ugyanis tűt keresünk a szénakazalban, hiszen a digitális adatmennyiség rendkívül nagy” – mondta, és felhívta a figyelmet arra is, hogy a kutatás módszertanát, technológiáját az egyetemeken sokszor éveken át tanítják.

Az egyesület tagjai helyben (lakóhelyükhöz köthető) ismert családokat és forrásokat kutatnak, nem csak anyakönyveket, hanem javadalmi összeírásokat, költözéseket, névváltozásokat, síremlékeket is. A molnárok anyakönyveit és adatait például külön rögzítik és rendszerezik, illetve iskolai tablókat is feldolgoznak – így sok esetben akár több irányból is el lehet jutni ugyanahhoz a személyhez.

Ezen a szinten már kötelességek is vannak

Amikor valaki egy családban magára vállalja a kutatást, az többnyire nem száll ki belőle úgy, hogy ne adná tovább az új generációnak. „Úgy számoljuk, hogy egy családfakutató körülbelül tíz főnek adja át a családban az ismereteket és a feldolgozott információkat. Így az ezerkétszáz fős egyesület valójában tizenkétezres, nagyobb városnyi közösséget jelent” – szögezi le Reicher Péter, aki úgy gondolja, elérkezett az idő arra, hogy a Magyar Családtörténet-kutató Egyesület a szélesebb nyilvánosság elé lépjen és végezze tovább a feladatát: „Egy ilyen nagy közösségnek már nemcsak lehetőségei, hanem kötelességei is vannak, amik már megjelennek a mindennapokban és a köz ügyeiben is. Hogy a közelmúltból hozzak ehhez példát: a venezuelai magyarok hazahozatala is családfakutatáson alapult.”

Az egyesület az elnök beszámolója szerint a Nemzetpolitikai Államtitkársággal is felvette a kapcsolatot hasonló, a köz érdekét szolgáló javaslattal. A tervük szerint a Kőrösi Csoma Sándor és a Petőfi-programban részt vevő magyar fiatalok – akik közül több mint kétszázan mennek minden évben kilenc hónapra külföldi magyar közösségekbe – feladatai közé emelnék a családfakutatást, ezzel a határon túli magyar közösségekben a magyar identitást kutató és erősítő programot hoznának létre.

Gudenus János önzetlenül felajánlotta teljes életművét

A folyamatosan terebélyesedő adatbázis a közelmúltban történelmi jelentőségű információkkal gazdagodott, miután Gudenus János – korunk egyik legnagyobb publikáló családfakutatója – a Magyar Családtörténet-kutató Egyesületnek adományozta a Magyar főnemességi és a Magyar családtörténeti adattárát.

A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntetett családfakutató – a Gudenus főnemesi család sarja – életét nem könnyítette meg a származása. Családját meghurcolták a kommunizmus és a szocializmus éveiben, nem mehetett egyetemre, és nem tölthette be soha azt a társadalmi szerepet, amit a származása alapján be kellett volna. Pannonhalmi bencés diák volt egykor – az apátságban húzta meg magát –, később pedig, ahogy fogalmazott, nem volt foglalkozása, csak munkahelyei.

Az 1960-as, 70-es években kezdte el a magyar főnemesi családok kutatását. Ezzel a tevékenységével abban az időszakban nem volt népszerű a hatalom szemében, ennek ellenére csaknem hatvan esztendőn át behatóan foglalkozott a témával, megteremtve a kontinuitást a különböző történelmi érák között.

Az évtizedek alatt felgyűlt hihetetlen nagyságú adatmennyiség digitalizálásában kezdetben kívülről kapott segítséget, majd a munkát a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) munkatársai segítettek az adattár befejezésében. A PIM közreműködik az adatok megosztásában, és abban, hogy bárki számára ingyen hozzáférhető legyen.

A mintegy 130 ezer ötszáz nevet tartalmazó Magyar főnemességi adattár és a Magyar családtörténeti adattár felbecsülhetetlen érték, átadása önzetlen gesztus volt Gudenus János részéről – mondta Reicher Péter. – Az adatbázis folyamatosan bővül, hiánypótló szerepe vitathatatlan, az ingyenes adatbázison túl Gudenus János segítőkészsége példaértékű.