Rendkívül meglepett a kitüntetés, hiszen az egyházzenészek nincsenek olyan rivaldafényben, mint a világi előadók – mondta el Berkesi Sándor Liszt Ferenc-díjas karnagy, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának docense, a Tiszántúli Református Egyházkerület nyugalmazott zenei igazgatója, a Debreceni Református Kollégium Kántusának vezetője, akit Kossuth-díjjal tüntettek ki a nemzeti ünnepen a Parlamentben.
Az indoklás szerint a neves egyházzenész a magyar protestáns énekkultúra megőrzését és továbbadását elhivatottan szolgáló értékteremtő művészi és tanári pályája, valamint a határon túli magyarság körében végzett kiemelkedő zenepedagógusi munkája elismeréseként kapta a díjat.
Berkesi Sándor karnagy, a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának docense, a Tiszántúli Református Egyházkerület nyugalmazott zenei igazgatója, a Debreceni Református Kollégium Kántusának vezetője átveszi a Kossuth-díjat Áder János köztársasági elnöktől. Az államfő mellett Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke
(MTI-fotó: Koszticsák Szilárd)
Berkesi Sándor több mint fél évszázados szolgálata során „misszionáriusnak tartotta mindig magát”: a debreceni Református Kollégium Kántusának irányítása mellett mindig ott volt, ahol úgy érezte segítenie kell. Főként a rendszerváltás utáni időszakban volt szükség a segítségre, amikor beindultak a református iskolák. Ezekben az években Debrecen mellett karvezetést tanított a nagykőrösi református tanítóképzőben, a sárospataki református teológián, és több mint húsz éven át Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Nagyváradra azért is ment szívesen, mert a „határon túliaknál felértékelődik a segítség”, s különösen így volt ez, amikor kiderült, hogy a diákjai zömmel a történelmi Székelyföldről – Hargita, Csík, Kovászna, Maros megyék környékéről – érkeztek Váradra. „Elgyönyörködtem abban, hogy a többségük visszamegy szülőföldjére, s mindazt amit Váradon tanult viszi haza, otthon kamatoztatja karvezetésben, kórusépítésben, kórusszervezésben” – mondta Berkesi Sándor, aki kórusépítésben maga is sokat tett Debrecen és Nagyvárad mellett az Észak-magyarországi Református Egyházkerületben, illetve Székelyudvarhelyen is.
Harmadéves volt még, amikor a budapesti Zeneakadémián „kedves professzora, Gárdonyi Zoltán, akiről akkor még nem tudta, hogy egyházzenészként is jelentős”, jelezte: tanárt keresnek a debreceni református gimnáziumba, s őt javasolná.
„Örömmel vállaltam, el sem akartam hinni, hogy a több száz éves intézmény egy kezdő tanárt hív” – emlékezett vissza a kezdetekre Berkesi Sándor, aki a tanári állással együtt az 1739-ben alakult Kollégiumi Kántus karnagya is lett és azonnal bekapcsolódott a nyári kántorképzésbe. 1967-ben óriási lendülettel és dinamizmussal fogott neki a munkának Debrecenben, s nem bánta meg akkori lépést: ma is ugyanígy döntenék – fogalmazott.
Kórusaival – a Kántus mellett tíz évig vezette a debreceni orvosegyetem kórusát, és a nagyváradi kórust – 27 országban léptek fel, s mindenütt igyekeztek felkeresni a helyi református gyülekezeteket is, hogy segítsenek a közös egyházzenei nyelv kialakításában. A debreceni volt ugyanis az egyetlen olyan kollégium, ahol a református gimnázium megszakítás nélkül működött az államosítás éveiben is, ahol olyan műhely élt, dolgozott és szolgált, amely átmentette ezt a fajta lelkiséget – magyarázta.
Berkesi Sándor üzent a Zeneakadémia mai fiatal hallgatóinak is, kérve tőlük: „a zászlót magasra emeljék, legyenek büszkék arra, hogy egy olyan 20. századnak az örökösei, amely fantasztikus valutáris értéket képvisel”. Illyés Gyula szavait idézte, aki példamutató nagy ikerpárnak hívta Bartókot és Kodályt, majd Szabó Dezsőt, aki azt mondta: őket kettejüket „egy mennyei jóvátételi bizottság ajándékozta a magyar 20. századnak”.
„Ha csak ennek próbálják az értékeit őrizni, és netán továbbfejleszteni és felmutatni itthon és külföldön, akkor azt hiszem, nem éltek hiába” – üzent a fiatal zenészeknek az immár Kossuth-díjas egyházzenész.
