Eltemették Albert Gábort

 

Végső búcsút vettek Albert Gábor Kossuth-díjas írótól, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagjától csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

A ravatalnál mondott búcsúbeszédében Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára azt hangsúlyozta: “az Albert Gábort munkára sarkalló feladatok fontos közös eredője volt, hogy hajtóerejüket soha nem egyetlen ember érdeke, kíváncsisága motiválta, hanem az egész nemzeté. Nemzetféltő, nemzetépítő, a magyar kultúra egyetemes értékeit szolgáló munkásságában, művészetében hűen követte az előtte járó legnagyobbakat. Az igazság hangjának megszólaltatásáért vállalta a fárasztó munkát, a meg nem értettséget, még az elhallgattatást is.”

Albert Gábor életének túlnyomó része épp az általa sokat bírált kommunista diktatúra szorongató, szűkös és sötét évtizedeiben telt el – mutatott rá Hoppál Péter, majd úgy folytatta: ám lehet, hogy épp ez a küzdelmes szemtanúság érlelte Albert Gábort azzá a nemzetféltő szociográfus íróvá, aki a nem sokkal előtte járt Németh László, Illyés Gyula és Kós Károly szellemi nyomdokaiban lépkedett, és a legnehezebb évtizedekben is itt maradt magyarként, Magyarországon.

A december 8-án, életének 88. évében elhunyt Albert Gábor Kossuth-díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja temetése Budapesten a Farkasréti temetőben 2017. január 4-én. MTI Fotó: Bruzák Noémi

A december 8-án, életének 88. évében elhunyt Albert Gábor Kossuth-díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja temetése Budapesten a Farkasréti temetőben 2017. január 4-én.
MTI Fotó: Bruzák Noémi

Kiemelte: Albert Gábor olyan alkotó volt, aki bármilyen korban megtalálva értelmiségi, polgári küldetését, mindig újabb és újabb feladatokat halmozott maga elé és igyekezett azokat a legnagyobb odaadással teljesíteni.
Mint mondta, földi élete, munkássága tele volt féltéssel, fájdalommal, ugyanakkor reménységgel is. Ő maga így fogalmazta meg Ars poeticáját: “a megismerés és a megértés olthatatlan vágya volt életem irányítója és motorja.”

Albert Gábor olyan ember volt, aki mindig a szíve szavára hallgatott. “Abban bízhatunk, végül az utóbbi évtizedek iránta tanúsított tisztelete, szeretete és megbecsülése által, meg is találta a maga igazságát” – fűzte hozzá Hoppál Péter.

Fekete György, az MMA tiszteletbeli elnöke emlékező beszédében úgy fogalmazott: Albert Gábor “szerény volt és határozott, stílusjegyek nélkül modern, szürrealitásának indokolt tudatában lett vérbeli közéleti ember”. Nem kalandozott a vakvilágba, hanem világméretű sétákat tett az értelmes nemzettudat virágos hazai mezőin. Megírta a megírandókat és a felejthetetlent, átélte kivetett sorsok drámáit, felismerte az adekvát pillanatok jelentőségét, szó nélkül viselte a méltatlan közös terheket, és műveit elszigetelte a hétvégi irodalmi piacok langyos kínálatától – emelte ki Fekete György.

Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke Albert Gábort a 20. századi magyar irodalom és művelődéstörténet nagy alakjának nevezte. Mint mondta, Albert Gábor munkássága, emberi és szakmai helytállása a rendről, a tisztességről, az értelmiségi írástudó ember örök felelősségéről szól. Életének 88 éve ennek a felelősségvállalásnak a története is – tette hozzá.

A december 8-án elhunyt írót mintegy kétszázan, családtagjai, rokonai, barátai, pályatársai és tisztelői kísérték utolsó útjára.

Albert Gábor 1929-ben született a Baranya megyei Egyházasharasztiban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar nyelv és irodalom szakon. 1954-től tíz éven át az Országos Széchényi Könyvtárban, majd 30 évig az MTA Zenetudományi Intézet könyvtári és dokumentációs osztályának élén dolgozott.

Az 1986-os írószövetségi közgyűlésen elmondott, a Kádár-rendszert bíráló beszéde miatt egy ideig nem publikálhatott. 1988-ban Tőkéczki László történésszel együtt megszervezte a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületet, amelynek elnöke lett. Főszerkesztője volt az Új Magyarország című napilapnak, az Új Magyar Híreknek és a Magyarok Világlapjának. 1989-től a Magyar Írószövetség választmányi, majd elnökségi tagja. 2010-től a Magyar Írószövetség örökös tagja, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt.

Legfontosabb művei: Az istentagadó (négy kisregény, 1969), Kagylóhéjban (regény, 1974), Útvesztők verőfényben (1979, novellák), Királyok könyve (történelmi regény, 1980), Emelt fővel (ismeretterjesztő, 1983), Egy lakodalom végelszámolása (novellák, 1983), Hol vannak azok az oszlopok? (regény, 1983).

Munkásságát a Magyar Érdemrend lovag-, majd tisztikeresztjével, 2015-ben Kossuth-díjjal, 2016-ban Berzsenyi Dániel-díjjal és Magyar Örökség-díjjal ismerték el.