Már nem vesz, de nem is ad el műkincseket a jegybank

 

A terveknek megfelelően befejeződött a Magyar Nemzeti Bank 2014-ben elindított Értéktár programja. Gerhardt Ferenc, a jegybank alelnöke, a program vezetője a hirado.hu-nak adott interjúban számolt be eredményeikről, és adott válaszokat a programot ért korábbi kritikákra. Leszögezte, az adófizetői pénzek felhasználása nélkül megszerzett műkincseket soha nem adják el, azok hazánk értékeit gyarapítják.

– Miért döntött úgy négy évvel ezelőtt a jegybank, hogy a nemzeti vagyont az Értéktár program létrehozásával gyarapítja?

– Az MNB a megalakulásakor rögtön, tehát a két világháború között is folytatott ilyen tevékenységet. Ám ezt nem nevezném semmiképp vagyonszerzésnek vagy befektetésnek, hiszen ez azt jelentené, hogy a jövőbeni haszonszerzés reményében a megvásárolt műkincseket el akarnánk adni. Erről pedig szó sincs: ezeket a Magyar Nemzeti Bank soha nem fogja eladni.

– Akkor miért vágtak bele nemzeti pénzintézetként a kulturális értékek mentésébe?

– Az MNB a társadalmi felelősségvállalás és a közjó felé való fordulás jegyében alkotta meg ezt a programot.

– Voltak olyan felhangok, hogy másra is lehetne használni a közpénzt.

– Hangsúlyozom, a gyűjtemény létrehozatala kézzelfogható gyarapodást jelent hazánk számára. S egyáltalán nem von el költségvetési forrásokat, azaz közpénzt, hiszen a műkincsek megvásárlása nem adófizetői pénzből valósult meg. Rögtön leszögezem azt is, hogy az általunk vásárolt műkincsek nem a jegybank falait díszítik, hanem közgyűjteményekben, múzeumokban és vándorkiállításokon láthatók. A cél az, hogy a közjó, a közművelődés és a társadalom javára tudjuk bocsátani ezeket a műkincseket azok számára, akiknek nincs módjuk ilyeneket vásárolni, hogy ők is hozzájuthassanak azokhoz az élményekhez, amit ezek a műtárgyak jelenthetnek.

(Fotó: Hirado.hu)

Gerhardt Ferenc, a jegybank alelnöke (Fotó: hirado.hu)

– Más jegybankok is folytatnak hasonló tevékenységet? 

– Gyakorlatilag az összes európai központi banknak és nemzeti banknak van valamilyen gyűjteménye. Közülük kiemelkednek az osztrákok, a franciák, a hollandok, az olaszok. Szóval ez nem magyar sajátosság, sőt. Azt is mondhatnám, hogy hozzájuk képest szerény gyűjteményünk van, mind darabszámban, mind értékét tekintve.

– Az Értéktárral kapcsolatban az Európai Központi Banknak mégis kezdettől fogva fenntartásai voltak. Mi köze van az EKB-nek ahhoz, hogy az MNB ilyen programot is folytat? 

– Azt én is szeretném tudni, hiszen ez a tevékenység nem számít egyedinek. Az osztrákok például egy olyan jelentős olasz mestervonós-hangszergyűjteménnyel bírnak, amely önmagában is kuriózum. Rendszeresen kölcsönadják neves osztrák művészeknek és a Bécsi Szimfonikusok zenekarának. Úgyhogy nem igazán látom, hogy mi lehet az EKB problémája az MNB ezen tevékenységével.

– Rátérve a vásárlásokra. Volt előzetes tervük arra, hogy konkrétan mely műtárgyakat szeretnék feltétlenül megszerezni?

– Semmilyen olyan tervünk nem volt, hogy konkrétan mely műtárgyat akarjuk megvenni. Mi magunk nem kerestünk föl senkit, hiszen nem tudhattuk, hogy kinek mi van a birtokában. Felajánlásokra vártunk, azt képzeltük el, hogy Magyarországon vagy külföldön lévő, de valamilyen magyar vonatkozással bíró műtárgyak tulajdonosai előbb vagy utóbb megtalálnak minket. Egyébként ebből a szempontból ez a négy év nagyon rövid idő. Azt is mondhatnám, hogy ennek a missziónak hosszabb időtartam kellett volna, az lenne a jó, ha ez tovább is tartana. Ám az igazgatóság annak idején ezt a határidőt 2018. december 31-ben határozta meg. A rendelkezésünkre álló harmincmilliárd forintos összeget nem költöttük el, valamivel több mint 13 milliárdot használtunk csak fel belőle. Mondhatnám azt, hogy sokkal több műtárgyat is megszerezhettünk volna, de azt is tudomásul kellett vennünk, hogy egy-egy vásárlás – különösen, ha külföldről hozták haza – a vám, közbeszerzési és egyéb eljárások miatt, hosszadalmas folyamat. A legrövidebb idő átlagosan fél év volt.

– Hogyan zajlott egy-egy tranzakció?

– Általában úgy, hogy megvártuk, míg egy bizonyos mennyiségű ajánlat összejön, s akkor azt a tanácsadó testület – amely az országos közgyűjtemények vezetőiből és egyéb szakemberekből áll – ajánlása alapján, amely magában foglalta az árat is, miután már felbecsültették, indítottuk el az igazgatósági határozatban foglaltak szerint a vásárlást. A következő lépcső pedig az volt, hogy a műkincseket azoknak a közgyűjteményeknek adtuk letétbe, amelyeknek a profiljába vág az adott műtárgy.

– A műkincsek vásárlásán túl adhattak például támogatást értékek beszerzésére?

– A szentendrei skanzen alapítványának például juttattunk egy összeget abból a célból, hogy az erdélyi falusi élet legkülönbözőbb tárgyait, bútorait, ruhadarabjait, szerszámait meg tudja vásárolni, és ennek a kiállítássá varázsolása komoly munka, még építkezni is kell. S mindez ott is marad, hiszen a skanzen azért skanzen, hogy az emberek oda menjenek el.

– Volt, amit kudarcként élt meg a beszerzések kapcsán?

– Néha kaptunk ötleteket, tippeket, hogy milyen festményt lenne érdemes beszerezni. Ám ezen a téren csekély sikerekről számolhatok csak be, mert a tulajdonosaik nagy része nem állt kötélnek.

– Négy év távlatából van olyan, amit másképp csinálna?

– Meggyőződésem, hogy ezt másként nem lehetne csinálni. Az MNB azt sem teheti meg, hogy külföldi aukciókra járjon. Először is egy ilyen mindig nehézkes, és nincs idő a hivatalos és számunkra kötelező jogi folyamatok lefolytatására. Fontos hangsúlyoznom, hogy a Magyar Nemzeti Bank kizárólag eladói ajánlat, megkeresés nyomán vásárolt az Értéktár program pénzügyi keretein belül, az eladónak pedig minden esetben hiteles okmányokkal kellett bizonyítania az eladni kívánt műtárgy tulajdonjogát.

– Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című művének visszavásárlása korábban nagy vihart kavart a közéletben. 

– Ez egy teljesen normális adásvételi szerződés volt. A kanadai fél eladási szándékát régóta ismertük. Mindenben egyetértettünk a kezdetektől fogva, az ár volt a vita egyetlen tárgya. Ott pedig eljutottunk egy olyan pontra, ami az értékbecslő és az eladó szerint is elfogadható volt. Ebben semmi különleges nem volt. Minden, ami erről a médiában korábban megjelent, az a végtelen emberi fantáziának a terméke, hogy mást ne mondjak.

A múzeum munkatársai leemelik a falról Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményét a debreceni Déri Múzeumban 2014. július 14-én. A Munkácsy-trilógia része visszakerül a kanadai Hamilton Galériába. MTI Fotó: Balázs Attila

Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festménye a debreceni Déri Múzeumban (Fotó: MTI/Balázs Attila)

 Tiziano Vecellio Mária gyermekével és Szent Pállal című festménye nem magyar festmény, hogyan került be mégis az Értéktár programba?

– Úgy, hogy van magyar kötődése. Az eladó egy magyar tulajdonostól vette meg. Sőt, nagyon érdekes a története. A kép ugyanis jelzetlen. Hosszú hónapokba, bonyolult technikai vizsgálatok sorába telt, míg bebizonyosodott, hogy ez egy eredeti Tiziano-alkotás.

Tiziano Vecellio Mária gyermekével és Szent Pállal című festménye (Fotó: MTI reprodukció)

Tiziano Vecellio Mária gyermekével és Szent Pállal című festménye (Fotó: MTI-reprodukció)

– Hányan látták eddig a műkincseket?

– Több mint hatszázezren nézték meg 2014 és 2018 között a múzeumi letétben lévő festményeket, műtárgyakat, műkincseket.

– Várható-e a jövőben azon műkincsek kiállítása, amelyek jelenleg közgyűjteményben vannak?

– Igen. Miután különböző típusúak a műtárgyak, nem egyformán szállíthatók. A legtöbbet utazott kincsünk az erdélyi tallérgyűjtemény, ami könnyedén mozgatható. A kisebb méretű képek – például a Kövesi-gyűjtemény darabjai – már többször utaztak is. Egyébként azt, hogy egy múzeum mit tehet meg és mit nem, a letéti szerződésben részletesen szabályoztuk. A jegybanktól például mindig engedélyt kell kérniük, ha kölcsönadnák más múzeumnak valamely műkincset.

 Úgy tudom, album készül a műkincsekről.

– Igen. Az album az elmúlt négy év történéseiről szól, az egyes műkincseket avatott művészettörténészek mutatják be, kiváló minőségű képekkel. Várhatóan március közepére készül el a kiadvány. Itt jegyzem meg, hogy a program négy éve alatt a vásárlásokról – árakkal együtt – ismertetőket, kisfilmeket tettünk fel az MNB honlapjára, így az érdeklődők nyomon követhetik, hogy pontosan mi és hová került közgyűjteménybe.

– Van olyan műtárgy, amely a szívéhez közel áll?

– Ha megkérdeznénk egy többgyermekes édesanyát, hogy melyik a legkedvesebb gyermeke, ő sem tudna választani. Én sem tudok.

(Fotó: Hirado.hu)

(Fotó: hirado.hu)

Ha megkérdeznék, mint mondana, legyen folytatása ennek a tevékenységnek?

– Igen, de nem egy külön program keretében, hanem továbbra is a jegybank társadalmi felelősségvállalása jegyében.