„Néha van úgy, hogy megpihenek” - interjú Tóth Ildikó színésznővel

 

Titkokról beszélgetünk. Arról jó-e, ha az ember magába zárja őket, hurcolja azokat akár évtizedeken át. Pont úgy, ahogy az Aurora Borealis hősnője tette. Tóth Ildikó szerint, a titkok kellenek, az igaziak, a mélyek, a soha el nem árulhatók is.

- A héten mutatják be Mészáros Márta új filmjét, amelyben egy középkorú, sikeres nőt, Olgát alakítod. A történet szerint az ő édesanyja olyan titkot fed fel, amely már nem cipelhető tovább. Olga az, aki végül kikényszeríti anyjából a vallomást. Szerinted, a valós világunkban, amelyben már alig lehetnek titkaink, mert még a szívdobbanásunk is nyilvános, értelmezhető-e, hogy valaki így őrizgesse a titkát?
- Igen. Szerintem a titkokra szüksége van az embernek, kell, hogy legyen egy titkos kamra a lelkében, ahova csak ő léphet be. Bár igen erősen működik az fura lelki exhibíció, amivel a manapság sokan mindent kiraknak önmagukról, mégis azt gondolom, hogy vannak igazi, mély titkok, amit az ember nem mer, nem tud és nem is akar nyilvánossá tenni. Néha elnézem a fiamat, és látom, hogy már neki is vannak titkai. És igen, nekem is akadnak. Nem hiszem, hogy bűn lenne. A titkok között is léteznek rosszak és jók. A rosszak között pedig olyanok is, amelyek mérgeznek, ölnek. Őrzőiknek pedig saját sorsuk diktálja, hogy ezt meddig fogja még cipelni méregként vagy teherként.

- És gondolod, hogy a titkokat lehet évtizedekig őrizgetni?
- Miért is ne! Van egy csomó titok, amit az ember bátortalanságból nem mer elmondani, vagy azért, nehogy elítéljék miatta, hogy hátránya legyen belőle. Aztán nagyon sokszor az élet megoldja helyette, úgy, hogy kimondaná őket.

Tóth Ildikó, az Aurora Borealis - Északi fény című film egyik főszereplője a film sajtóvetítése után Budapesten 2017. október 16-án. MTI Fotó: Mónus Márton

A film sajtóvetítése után   (MTI Fotó: Mónus Márton)

- Te titkolózós típus vagy? Tudod magadba rejteni a dolgaidat?
- Igen, de különösen akkor, ha valaki megkér arra, hogy senkinek se beszéljek valamiről el. Azok a kollégáim, akik azt szeretnék, hogy a titkuk ne maradjon titok, velem kapcsolatban rossz lóra tesznek, mert nálam a titok tényleg titok marad. De valószínűleg azt is különbözőképpen értékeljük, hogy mi számít titoknak. Ezek a határok mindenkiben máshol mozognak. Amikor látok egy-egy interjút a tévében, amelyben nagyon bizalmas dolgokat osztanak meg a beszélők, gyakran elképedek a számomra túlzott nyíltságon. Mert én nemhogy a nyilvánosság előtt, de talán még az anyukám előtt se mernék olyasmiket elmondani. De van, akinek ez nem okoz problémát.

- Neveltetés kérdése lehet?
- Gondolom, hogy az is, de alkat kérdése is. És annak a kérdése is, hogy ki mit hoz magával a múltjából, hányszor égette meg magát mondjuk azért, mert nyíltabb, közlékenyebb volt. Eszembe jut Bertolucci Utolsó tangója, ami tökéletesen arról szól, hogy ki mennyit tud a másiknak magából odaadni, mennyit képes elárulni magáról. Főleg egy kapcsolat elején fontos, hogy ki, milyen hamar nyitja meg magát. Én óvatos vagyok, de kadnak olyan élethelyzetek, amikor számomra is meglepő módon nagyon nyitott és közlékeny leszek.

- Ezt az arcodat a média felé nem nagyon mutatod. Annak ellenére, hogy sokat dolgozol, hogy rendszeresen vagy jelen filmekben, színpadon, mégis mintha kevesebbet tudnánk rólad, mint amennyire az ember számíthatna.
- Azt hiszem, az elmúlt nyolc-tíz évben kicsit kimentem a divatból. Sokat vagyok vidéken, volt néhány évem Tatabányán, most Székesfehérváron játszom. Azok a kollégáim, akik egy pesti társulatnak a tagjai jobban szem előtt vannak. A vidéki színházi bemutatókról keveset hallani, pedig fontos lenne. Bosszantó, de végül megnyugtat a tény, hogy nézők mindenütt vannak. És bármennyire is közhely, de ki kell mondani, az ember elsősorban nem a szakmai elismerésért és díjakért lesz színész, hanem mert meg akarja váltani a világot, csak legyen ehhez közönsége.
Egyébként én mindig nagyon szívesen és boldogan beszéltem, beszélek a munkámról, a szakmáról. Igaz, magamról már kevésbé.

Tóth Ildikó, az Aurora Borealis - Északi fény című film egyik főszereplője a film sajtóvetítése után Budapesten 2017. október 16-án. MTI Fotó: Mónus Márton

Tóth Ildikó  (MTI Fotó: Mónus Márton)

Tóth Ildikó Jászai Mari-díjas színésznő jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatnak tagja. Ezekben a napokban már próbálja Brecht Jó embert keresünk című darabját Bagó Bertalan rendezésében. Egy magyar ősbemutatóra készül, és hamarosan Vitézy László televíziós filmjét forgatja. Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény című filmjében Olga szerepét alakítja. A filmet október 19-től vetítik a hazai mozik


- A filmjeidben alakított karakterek után szinte törvényszerűnek érzem, hogy Mészáros Márta végül téged választott az Aurora Borealis egyik főszerepére.

- Furcsa, mert hát forgattam én az utóbbi öt-hat évben, de ilyen nagy munkám régen volt. Igaz, Márta nem velem képzelte el ezt a munkát, amit el is mondott nekem, egy lengyel színésznőt szemelt ki a szerepre. De másképp alakult. Én pedig nagyon boldog vagyok és örülök, mert nagyon fontos lett nekem ez a munka minden szempontból. A Felhő a Gangesz felett, a Jadviga, a Rokonok olyan filmek voltak olyan karakterekkel, amelyeknek megformálása szép és nagy munkát jelentett.

- Amikor elolvastad a forgatókönyvet, mi volt az első, ami megfogalmazódott benned?
- Nagyon szeretem, ha egy múltbéli, történelmi esemény kapcsán, akár egy fiktív történetben az látszik, hogyan éli meg egy kisember a viharokat. Érdekel, hogyan tud gerinces ember maradni, vagy mennyire lesz kiszolgáltatottja a saját sorsának. Mészáros Mártát pedig mindig nagyon érdekelték, hogy történelmi viharok idején hogy tudnak létezni a nők anyaként, szeretőként, feleségként.
Bár színészként az ember önző módon rögtön a saját karakteré gondol először, de azt első olvasás után is éreztem, hogy ez egy nagyon, nagyon szép történet, ami napjainkig tart. Később, amikor anyukámmal találkoztam, az első kérdésem hozzá, nyilvánvaló módon az volt, hogy nálunk a családban van-e ilyen titok.

- És van?
- Maradjon titok! A film története rengeteg családot érint a mai napig. Az összetartó szövet pedig az, ha a nem is pont ilyen történésekkel, de minden családban léteznek hasonlók. Akárcsak egy régi szerelem titka, ami ugyan elmúlt, véget ért, de két ember olyan mélyen képes magában őrizni a lenyomatát, hogy megdöbbennénk, ha hallanánk. Attól függetlenül is, hogy mindez talán csak illúzió.

Tóth Ildikó, az Aurora Borealis című film egyik női főszereplője

Olgának ki kell végre deríteni, hogy mit is rejtegetett előle az édesanyja annyi éven át

- Mi volt a legnehezebb pontja a forgatásnak?
- Miután elolvastam a forgatókönyvet, először megijedtem, mert azt éreztem, hogy Olga csupán rezonőr. Hiszen ez a történet elsősorban Máriáé, róla szól. Én csak kapocs vagyok. Sokat beszélgettünk Mártával a témáról, és arról, hogy milyen fontos egy családban az őszinteség, az igazság megfelelő pillanatban és formában történő elmondása. Hogy ez a bizalom a milyen biztonságot ad egy gyereknek a családban, ahonnan majd egyszer kirepülhet.
Elkezdtem dolgozni a karakteren, aprólékosan. És megpróbáltam megmászni a Himaláját.

- Megviselt ez a munka?
- Nem mondom, hogy nem folyt át rajtam, de az ember ezt kezeli magában. Persze folyamatosan kérdéseket teszünk fel egy munka, egy szerep kapcsán, de meg is válaszoljuk őket. Nem mindig egy és megmásíthatatlan választ találunk, de ezek beépülnek a gondolkodásodba. Ezzel gazdagodik az életünk.

- Bizonyos életszakaszok után akarva, akaratlanul számot vetünk magunkkal. Te hogy állsz ezzel?
- Folyamatosan ezt csinálom, amióta csak az eszemet tudom. Valamikor gyerekként elkezdtem hallani egy hangot, ott egészen legbelül. Ennek a hangnak nincs neme, neve, kora – csak egy hang. Akivel állandó beszélgetésben vagyok.

- Szembesít önmagaddal, helyzetekkel?
- Beszélgetünk. Ahogy keresem a helyemet a világban, ahogy alakulnak a dolgaim, újabb és újabb kérdések és feleletek születnek. Ez a leltározás az életem folyamatos része, amire szükségem is van.

Elkészült az Aurora borealis filmplakátja

Elkészült az Aurora borealis filmplakátja

- Mondjuk, ha mostanában azt kérdezné tőled az a hang, hogy mennyire vagy elégedett magaddal, mit mondanál?
- Ritkán vagyok elégedett magammal, de elkezdtem megtanulni, hogy néha-néha muszáj az elégedettség szigetén megpihenni. Számomra ez nagyon fontos tanulság, viszonylag későn kezdtem el ezt megadni magamnak. Elmúltam már 40, amikor rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Igenis kell, hogy az ember elégedett legyen saját magával.
Igaz, ritkán, hiszen az elégedettséget a szakmám sem engedi meg: egy elégedett ember ugyanis megáll. És ez nem tesz jót egyetlen művésznek sem. Az elégedettség nem ösztönöz, az elégedetlenség annál inkább. Ebben a szakmában nincs olyan, hogy révbe ér az ember. Még nem vagyok 60 éves, de ha majd leszek, az is először lesz az életemben, és aztán már soha többé. Mindig jönnek új dolgok és új élettapasztalatok, nincs megállás. De az nem szerénytelenség, amikor kimondja az ember, hogy azt a tudást, amit birtokol éppen, végre teljes pompájában meg tudta mutatni. Lehet, hogy ez a pompa másnak nem elég, de ő mindent megtett érte. Én ebben a filmben – úgy érzem – maximálisan próbáltam jelen lenni, arra törekedtem, hogy egyetlenegy másodperc se legyen, amivel kapcsolatban nem tudom, hogy miért úgy csináltam. Hiszen, ha tudom, akkor az megtelik energiával, közlésvággyal, és annak kell, hogy ereje legyen, hogy fénye legyen.  Jó, amikor kis hangyaként dolgozva, idővel megtalál az a munka, ahol ezt elérheted. Én így gondolok erre a filmre.

- Van-e szakmai bakancslistád? Hiányzik-e szerep, műfaj a palettádról?
- Most egy jó társulatban dolgozom, csupa olyan ember vesz körül, akikkel, ahogy régen is, most is megtaláltuk a hangot. A magánéletemben meg minden rendben van, ami esetleg mégsem, azért teszek. Most éppen kertet teremtek, fákat ültetek, almát, szilvát, sárgabarackot, a fizikai munkára ugyanis nagy szükségem van.