Hegyek közt rekedve

 

Negyvenöt éves az uruguayi rögbicsapat repülőgép-szerencsétlenségének és a túlélők kálváriájának története, amely annak idején megrázta az egész világot. Az életben maradottaknak nem csak a viszontagságok végtelen sorával, de komoly erkölcsi dilemmákkal is szembe kellett nézniük az Andok hegycsúcsai között.

1972. október 13-án egy chilei mérkőzésre utazott az uruguayi rögbicsapat, az Old Christians Club a légierőtől bérelt Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros különgépen, amikor az lezuhant az Andokban.

A baleset oka egyértelműen pilótahiba volt: a gép vezetője észak felé fordult, és már akkor elkezdte az ereszkedést, amikor a repülő még csak az Andok felett járt, noha az úti cél Santiago de Chile volt. Amikor a pilóta észrevette a hibát, emelkedni kezdett a géppel, de már hiába.

Az egyik túlélő, Roberto Canessa – aki ma Uruguay egyik legismertebb gyermekkardiológusa – 19 esztendős orvostanhallgató volt a tragikus események idején. A férfi néhány éve a National Geographic újságírójának elmesélte, hogy minden egy hirtelen pillanat alatt történt. A pilóta azt közölte az utasokkal, hogy a gép turbulenciába került, ám a fiatal sportolók nem vették komolyan a veszélyt.

Az Andokban lezuhant Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros gép egyik roncsa egy 2008-ban készült felvételen (Fotó: Europress/AFP)

Az Andokban lezuhant Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros gép egyik roncsa egy 2008-ban készült felvételen (Fotó: Europress/AFP)

A repülő végül 4200 méteres magasságban a hegy oldalába csapódott. Azonnal eltört a jobboldali szárny, majd egy újabb ütközés következtében a baloldali is megsemmisült. A törzs hason csúszva állt meg a hóban.

A gép 45 utasából tizenketten szörnyethaltak, további öt ember a baleset másnapján, egy pedig egy hét múlva hunyt el. A 27 túlélő sérülései jellemzően végtagtörések voltak, amelyeket az ülések okoztak.

Akik túlélték: Jose Pedro Algorta, Roberto Canessa, Alfredo Delgado, Daniel Fernández, Roberto Francois, Roy Harley, Jose Luis Inciarte, Alvaro Mangino, Javier Methol, Carlos Páez Rodriguez, Fernando Parrado, Ramón Sabella, Adolfo Strauch, Eduardo Strauch, Antonio Vizintín, Gustavo Zerbino.

A túlélőknek megfelelő felszerelés híján a rendkívüli hideggel is meg kellett küzdeniük: az üléshuzatokat használták takaróként és a bőröndöket egymásra halmozva, az mögé bújva próbálták megvédeni magukat. Alumíniumdarabok segítségével havat olvasztottak, hogy vizük legyen, a pilótafülke műanyag ablakából pedig napszemüveget gyártottak. A sérülteknek függőágyakat eszkábáltak.

Nehéz döntést kellett hozniuk

Sok volt a sérült: Canessa és egy társa látta el őket (a lehetőségekhez képest) orvostanhallgatóként. A halottakat is Canessa vitte távolabb a „bázistól”, és később, amikor hosszas viták után arra kényszerültek, hogy az áldozatok húsából egyenek, akkor ő ejtette az első vágást.

A nehéz döntés megszületett ugyan, ám többen – római katolikus vallásuk miatt – az utolsókig kitartottak, nem ettek társaik holttestéből.

A borzalmas tettre Canessa szerint csak azért került sor, mert az adott helyzetben egyszerűen nem tehettek mást, fehérjére és zsírra volt szükségük.

A későbbi gyermekorvos, majd társai is beszámoltak arról, hogy minden porcikájuk tiltakozott az ellen, hogy halott társaikon, barátaikon, családtagjaikon (mert a kísérők is a fedélzeten utaztak) sebet ejtsenek és a húsukat megegyék. Az orvos azt mondta, amikor az evésre került sor, alig bírta kinyitni a száját, szerencsétlennek és rettenetesen szomorúnak érezte magát, amiért erre kényszerült.

„Amikor magadhoz veszed egy barátod húsának egy élettelen, lelketlen darabját…”

José Luis Inciarte negyven évvel a tragikus események után úgy emlékezett vissza, hogy neki és a társainak kétségkívül ez volt a legnehezebb.

„Amikor magadhoz veszed egy barátod húsának egy élettelen, lelketlen darabját, minden porcikád tiltakozik” – mondta. „A kezed, ami levágja a húst, nem engedelmeskedik, de túllépsz ezen. Nem nyílik ki a szád, de kényszeríted. Aztán a torok nem nyel, de megint csak erőlteted. Aztán a hús leér a gyomrodba, és tudod, hogy életben fogsz maradni, tehát jó döntést hoztál” – idézte fel a történteket az origo.hu 2010-es híradása szerint.

Az 1972. október 13-án Chile felett az Andok hegyei közt lezuhant uruguayi rögbicsapat túlélői egy 2002-es megemlékezésen, a tragédia 40. évfordulóján: Javier Methol, Roberto Canessa, Luis Inciarte és Daniel Fernández (b-j) (Fotó: Europress/AFP/Julio Castro)

Az 1972. október 13-án Chile felett az Andok hegyei közt lezuhant uruguayi rögbicsapat túlélői 2002-ben, a tragédia 40. évfordulóján:
Javier Methol, Roberto Canessa, Luis Inciarte és Daniel Fernández (b-j) (Fotó: Europress/AFP/Julio Castro)

Canessa egyenesen úgy érezte, hogy tettével meggyalázta barátai méltóságát, ám – mint beszámolt róla – eszébe jutott, hogy ha ő halt volna meg, akkor örömmel vette volna, ha az ő teste segíthetett volna másokat a túlélésben. Olyannyira így gondolták a túlélők, hogy meg is egyeztek abban, hogy haláluk esetén társaik ehetnek a holttestükből, ha a szükség úgy hozza.

Nando Parrado Csoda az Alpokban című könyvében arról számolt be, hogy olyan éhség kínozta őket egy idő után, hogy már a poggyászok bőrből készült részeit kezdték enni.

Amikor a túlélők hónapokkal később felkeresték a szerencsétlenül jártak hozzátartozóit – hozzájuk vezetett az első útjuk a megmenekülés után –, ők sem adták jelét annak, hogy megviselné őket, hogy a túlélés érdekében a csapattagok ettek a fiaik teteméből.

Két hónapig hiába vártak segítséget

A baleset után nyolc napig hiába kereste több ország hatósága a túlélőket: a repülőgép fehér színű volt, így a havas tájon semmit sem lehetett látni a magasból. Feladták a kutatást. A 11. napon jutott a túlélők tudomására egy gépen talált tranzisztoros rádió adásából, hogy nem keresik őket tovább.

Miután a borzalmas körülmények között két hónapig hiába várták a segítséget (október 22-én egy lavina is a táborra omlott, ekkor nyolcan meghaltak), végül Roberto Canessa, Nando Parrado és Antonio Vizintin úgy döntöttek, hogy szétnéznek a környéken.

Roberto Canessa, az 1972. október 13-án Chile felett az Andokban lezuhant uruguayi rögbicsapat túlélője egy kiállításon mutatja az eredeti relikviákat - egy cipőt és egy pulóvert - azok közül a tárgyak közül, melyeket a túlélésért folytatott keserves küzdelemben viseltek (Fotó: Europress/AFP/Miguel Rojo)

Roberto Canessa, az 1972. október 13-án Chile felett az Andokban lezuhant uruguayi rögbicsapat túlélője egy kiállításon mutatja az eredeti relikviákat – egy cipőt és egy pulóvert – azok közül a tárgyak közül, melyeket a túlélésért folytatott keserves küzdelemben viseltek (Fotó: Europress/AFP/Miguel Rojo)

Nem tudhatták, hogy Argentínában vannak, viszonylag közel Malargüe településhez és egy szállodához is. Úgy vélték, hogy a hegyeken túl elérhetnek egy chilei települést, ám útjuk során arra jutottak, hogy távolabb vannak a megmeneküléstől, mint remélték, ezért Vizintint visszaküldték a roncshoz, hogy elmondja a többieknek: társaik dél felé fordulva folytatják az útjukat, hogy segítséget szerezzenek.

Végül ennek köszönhették megmenekülésüket: Canessáék a nehéz út hatodik napján füves területre értek, vizet is találtak. Elhagyták a hóhatárt, és ekkor már tudták, hogy megmenekültek.

A fedélzetén utazó uruguayi rögbicsapattal 1972. október 13-án lezuhant Fairchild FH-227D repülőgép katasztrófájának 16 túlélője 72 nappal a tragédia után 1972. decemberében, azt követően, hogy a mentőcsapatok megtalálták őket (Fotó: Europress/AFP)

A fedélzetén utazó uruguayi rögbicsapattal 1972. október 13-án lezuhant Fairchild FH-227D repülőgép katasztrófájának 16 túlélője 72 nappal a tragédia után 1972. decemberében, azt követően, hogy a mentőcsapatok megtalálták őket (Fotó: Europress/AFP – Tv-felvételből készített kép)

Holnap!

Egy folyó partján táborozva a kilencedik napon észrevettek három lovast a túlparton. Egyikőjükkel sikerült kommunikálniuk, ő azt kiáltotta nekik: Holnap! A „megtalálók” másnap élelmet dobtak át a folyó fölött nekik, Parrando pedig leírta a történteket egy papírra és azt egy kő segítségével a túlpartra dobta. A hatóságok így szereztek tudomást arról, hogy a szerencsétlenségnek vannak túlélői.

Újraindult a mentőexpedíció, a mentőhelikoptereket Parrado és Canessa irányította. A roncsoknál a túlélők a rádióból megtudták, hogy újra keresik őket, másnap pedig – december 23-án – megérkezett hozzájuk is a mentőhelikopter, így végül mind kiszabadultak az Andok fogságából.

Hősként tisztelik őket

A megrázó történetből Életben maradtak címmel könyv íródott és egy hollywoodi film is készült. A túlélőket Chilében ma is hősként tisztelik, ők a megmenekülésük évfordulóján rendszeresen szerveznek találkozókat.