Szerényi Gábor: A rádió kapitalista bája

    

        Ez a fotográfia a Köztársaság téren készült, a hatvanas évek végén. A padot már nem találni ott, a fák nagyobbra nőttek, a terepet napjainkra alaposan átalakították, elkezdődött a metró-építés. A régi képen egy fiatalember, talán épp ezen a napon búcsúzik észrevétlenül a gyerekkorától, s még nem tudja, hogy nemsokára a felnőttség felé kell elindulnia. De még üldögél egy kicsit. Mondták, hogy nézzen hazafelé – a Népszínház utca irányába – úgy jók a fények. Öltönyben van, ez nem játszótéri viselet. (Évekkel később egy délután, majd becsönget hozzá cifraruhás, barna arcú nő, olyan, mint egy szárazföldi kalózfeleség, az veszi meg a kinőtt öltönyt, százötven forintért. „Van még valamije, fiatalúr, jópénzért megveszem!” – nyomult a kalózné, s a szeme sebesen vizslatta az előszoba berendezését.)  

       Nem adott mást. Az a kiskamaszkori énje is már eltűnt észrevétlen. A világos-szürke Esterházy-kockás öltöny amúgy sem illett a környékre, provokálóan úrifiús viselet volt, ahol inkább a proletáriátus uralkodott. A téren egyszer tanúja volt, amikor egy zöldpaprikás zsíros kenyérért zsebrádiót cserélt egy szutykos utcagyerek. Lopta talán? Mindenesetre kiéhezett volt. Többen álltak körülöttük, amikor az üzlet lebonyolódott. Némán figyeltek. Tanulták az életet. Azt az iskolai tananyagon kívülit.

       A zsebrádió akkoriban értékes eszköznek számított. Lehetett kapni szovjet gyártmányú Szokolt, valódi bőrtokban, igazi néprádió volt. De izgatóbban hatott egy-egy japán, amerikai, vagy nyugat-európai gyártmány. Kicsi tranzisztoros készség, amin suttyomban lehetett hallgatni a radarokkal zavart Szabad Európa Rádió Münchenből sugárzott híreit, a luxemburgi táncdal csatornát. Vagy éppen a hazai slágereket.

       Ezen a fotográfián az alapos szemlélődő észrevehet egy tipikusan magyar leleményt. A padon ülő fiú mellett ott hever egy kisrádió. (Bár ekkora nagyításból nem látszik, én bizonyosan tudom, hogy ez egy igazi japán készülék.) Kecsesnek nem mondható, de a Szokolhoz képest mégis a formatervezés kapitalista báját viseli magán. Pici dobozka, amibe apró elemet kellett tenni, hogy megszólaljon.

       Akkoriban ez a kicsi méretű, tápfeszültséget adó elem viszonylag drágán árusított termék volt. Valaki rájött, hogy helyettesíthető ez. A sokkal olcsóbb lapos-elemmel. Ez azonban sokkal nagyobb termetűként nem fért bele a szépen dizájnolt dobozba. Ilyen könnyen nem adta föl a szegény, ámde leleményes hazai rádióhallgató. Ráerősítette a nagy lapos-elemet a rádió hátlapjára. Befőttes gumikkal. (Az áramot kis drótokkal buherálva juttatta be a finom japán elektronikához. Nesze nektek imperialisták!)

       Egy idő után olyan elterjedté vált a drága kicsi elem kiváltása az olcsóbbik verzióval, hogy valóságos iparággá változott a nagy lapos-elem tartójának (!) gyártása. Szemfüles kisiparosok elkezdték sorozatban készíteni, árusítani a fröccsöntött műanyag házikókat, amelyek révén – kötözgetés, gumizás helyett – egyszerűvé vált a lapos-elem áramkörbe kapcsolása. (Valami kis gumizás persze azért itt is volt.)

       Milyen valószínűtlennek hat ma már ez az akkori pillanat, élethelyzet. Egy kiskamasz fiú Esterházy-kockás öltönyében lemegy a térre, zsebrádión hallgat könnyűzenét, szülei lefényképezik.

       Nem mosolyog, inkább szomorú, de elszánt. A nagybetűs, igazi Élet mintha közeledne már, az Auróra utca felől…