Szerényi Gábor: Puska a lichthófban

          A járda tócsájában tisztán tükröződött a Népszínház utcai ház homlokzata. Dávid, a rendező kérte, hogy toljam át rajta a biciklit, de „se túl gyorsan, se túl lassan.”

         Szóval „érzéssel.”

         Nekem való instrukció.

         Húsz másodperces snitt, az utómunkánál majd az általam javasolt Beatles dal, a Lucy in the Sky with Diamonds kezdő dallamaival alázenélve hiteti el, hogy ez a nyolcadik kerületi környék varázslatos. Minden nyomasztó árnyával, szorongató emlékével együtt.  

         Babály Ági, szerkesztő mindenesetre megpróbált vallomásra bírni. Mondjam el, hogy mi a szép ezen a tájon.

         Hűha.

         Olyan könnyen tudok beszélni, „technikából leszorgalmizni”, hogy igazából ekkor picit megrettentem.

         Valami nagyon személyeset kellene adnom az én „kedves közönségemnek”. Ami azért nem abból fakad, hogy „mennyire meg vagyok hatódva gyerekkorom színhelyétől.” (Elvégre mindenkinek van ilyen tájéka. Miért lenne ez olyan nagyon különleges?)

         Ráadásul pár héttel korábban egy munka hozta véletlen, épp lehűtötte lelkesültségem szülővárosom épületei iránt. Pontosabban a tekintetben, hogy nem kell ájuldozni minden háztól, csak azért mert régi. (A munka arról szólt, hogy egy riportban bemutattam az ötödik kerületi Deák Ferenc utca egyik takarosan rendbehozott és korszerűsítve is eredeti formáival, díszeivel tüntető épületét. A már majdnem kész, lakóházból üzlet- és irodaházzá avanzsáló emeletes mű bejárásakor az átépítés tervezője mondta, hogy nem érdemes különösebben beájulni az eredeti formáktól, a huszadik század elején tömegével húzták fel a neoklasszicista házakat, ontották rájuk a többé-kevésbé igényes gipszstukkókat, majdnem azt mondhatjuk, azok voltak a korabeli sorházak, csak éppen még téglából, nem betonpanelből.)

         Ezt elmondtam.

         Picit rövidítve.

         Meg érzékeltetve, hogy én akkor is meghatódom, épp a lepusztult kispolgári ízlés maradványait szemlélve. Mert az mind emlékműve elmúlt életeknek.

         Bejutottunk a 31. szám udvarára is.

         Ez már tényleg álomszerű révületbe vitt. (Holott az időre dolgozó tévés stáb minden empátiáját nem használhattam el a forgatás felénél.)

         Az 1956-os epizód elmesélése mindenestre úgy tűnt, hogy felpiszkálta szakmai becsvágyuk: hogyan lehet egy hároméves gyerek átélte élményt szinte nulla eszközzel érzékeltetni.

         Mutattam a pince felé, „ott rettegtünk, miközben a Köztársaság tér felől a mi ablakunkat szétlőtte egy tank, és csak azért tudom ezt most elmondani, mert időben lemenekültünk.” (Természetesen azt a repeszgránát darabot, amit a mamám a véletlen célponttá vált gyerekágyamnál talált, csak két nappal a forgatás után találtam meg. Így nem tudtam a túlélők örök diadalával felmutatni, pedig milyen jó kis hatásvadászat lett volna.)

         De a tárgyi bizonyítékok nélkül is mindig komor udvar, rácsos gang, sötéten derengő hátsó lépcsőház megőrzött valamit hűségesen a szorongató atmoszférából. (Be is jelentettem, hogy „úgy érzem, mintha ezt az egészet álmodnám”…)

         A szereplési vágy önvallató lámpájával még próbáltam az elfeledett, eltemetődött emlékekből felszínre hozni valamit, ami a kisfilmet gazdagítja. Legalább verbálisan.

         Egy rövid képsor megmaradt hároméves kori memóriámból. Ez egy durvaszövésű, hosszú kabát, amiben egy szovjet katona a társbérleti vécé mögötti lichthóf ablakon épp kihajol. Csak ezt látom az emlékképen, arc nélkül a hatalmas katona hátát. Filmben ez egy három-öt másodperces snitt.

         Miért maradt meg, és éppen ez?

         Valószínűleg a feszültség, ami telítette az összes jelenlévőt.

         Utólag tudtam meg, hogy a tetőről egy madzagon lelógattak egy puskát. Nem tudni ki. De a fegyver épp a mi félemeleti, vécé mögötti ablakunknál csüngött.

         Ezért jött az idegen katona.

         Begyűjteni a puskát.

         És megtalálni a rejtegető tettes/eke/t.

         A családban úgy mondták később, hogy az összes férfit a négyemeletes házból elvitték az oroszok. A közeli Kerepesi temetőbe. Kihallgatni. Hatásos környezet. Aki rosszul felel, már nem is megy haza.

         Hogyan lehetett innen megmenekülni?

         Kidumálni, hogy hát, ha ott is lógott az a puska a mi ablakunknál, mi nem, mi nem…

         Nem igazán tudtunk oroszul.

         Apám kicsit énekelni, igen. („Volga, Volga matrojána…”)

         Ez kevés lett volna.

         A szerencsés fordulatot a bérházban lakó, született orosz néni jelentette.      Ő bevetette magát – „ezek mind rendes emberek, nem lőttek senkire!”         Neki hittek.

         Sosem kérdeztem apámat mire gondolt, mit érzett a temetőbe terelve, ott várva. (Az majd egy hosszabb film története lehet.)

         És bárhogy erőltetem, csak ezt a durva szövésű katonakabátot látom a vécéablakon kihajolva háttal. Abban a percben ez volt a gyors halál portréja, elnagyolt, arc nélküli, mégis beleégve memóriámba.