Szerényi Gábor: Rajzol a kisangyal

         Meztelen nő van a földszinten.

         Talán ez volt a kulcsmondat. Tizenkét évesek voltunk. Vagy tizenhárom? (Nem mindegy.)

         A Molnár Gyuri mondta. A Molnár Gyuri pedig mindig igazat mond. Akár kell, akár nem. (Bosszantó is volt ez sokszor.)

         Akkor menjünk és kukucskáljunk.

         Aki férfi, velünk tart.

         Én már elmúlhattam tizenkettő, hiszen évvesztes voltam, szeptemberben születtem. (Évnyertes – korrigálták később. Tényleg: a játékkal inkább fejlődik a személyiségem, mint a zord fegyelmező okítással. Hol a vadnyugati colt-pisztolyom?)

         Játékra születtem.

         Tele tudásvággyal.

         Ami volt otthon könyv, annak mind nekiestem. Bibliám lett Cooper öt indiánkönyve (Vadölő, Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, A préri), de Gogoltól a kozákok hősi története a Tarasz Bulba is, a Don Quijote Cervantestől, csupa lelkesítő kaland. Amiben a nők még nem számítottak.

         Ámulva csodáltam Bonaparte Napóleont. A döntő hatást a Háború és béke filmváltozata tette, lenyűgözött a hatalmas csatajelenet, a lovasroham, a díszes egyenruhák. Annyira megáhítottam a francia dragonyos uniformist, hogy kék iskolaköpenyemet magam alakítottam át rézgombokkal, vörös posztóból rávarrt parolival, függönyrojttal kiegészítve. Játékkarddal viselve egészen meggyőző hatása volt, otthon a konyhában. („Jó francia gárda, add meg magad! – „Zsámé!” Az összes szerepet én játszottam.)

         Voltak nők is a filmben, például Natasa Rosztova, jó, beláttam, hogy rájuk is szükség van. A moszkvai estélyeken például. Mielőtt ki kell vonulni a borogyinói csatamezőre.

         A Népszínház utca 29. sötét kapualjánál settenkedtünk, hogy majd kinyílik az ajtó, s beleshetünk. Nem tudtuk miért, de valami izgató volt ebben. („Teljesen meztelen nő, ül egy széken, mozdulatlanul” – fokozta a hatást Molnár Gyuri. Azt sem hallgatta el, hogy többen ülnek körötte, s nézik. Sőt, megpróbálják lerajzolni. Ezt tényleg nekem találták ki!) 

         Évekkel később – már másik meztelen nő üldögélt ugyanott – megtapasztalhattam, hogy nem csintalan mulatság szemben (vagy kissé oldalt) elhelyezkedni a ruhátlan hölgy alakját, arcát szemlélve.

         Bakon ültem, mint a többiek, az egy padféleség, aminek támlájához támasztjuk a rajztáblát.

         És rajzoltunk.

         „Mint a kisangyal!”

         Megszeppenve, néma csöndben.

         Barna csomagolópapír rárajzszögezve a táblára. (Ez a legolcsóbb papír, de ugyanakkor szép is, szénnel rajzolni rá olyan izgalmas. Újonnan is mintha már nagyon régi lenne.)

         „Mit csinálsz te szerencsétlen?! Ez neked lapocka? Ez a gerincív szerinted így néz ki? Nézd meg rendesen a hátát! Hogyan ívelődnek az izmok? Na, javítsd ki szépen ezt a torzulatot!”

         Kirchmayer tanár úr roppant szigorúan korrigált. Járkált a rajzolók mögött, s kíméletlen, sztentori hangon szólta le az ügyetlenségeket, az elmaszatolással álcázni akart sutaságokat.

         Hogyan lehetett volna így öncélúan gyönyörködni a csupasz női test látványában? (Ráadásul vonzó fiatal, jó alakú modellek ritkán voltak. Igaz, az idősebbek karakteres figurája, ráncos vonásai könnyebben ábrázolhatóak.)

         A vasutas szakszervezet egykori képzőművészeti köre mindazonáltal jó iskola volt. Mondogattuk, hogy a nagymester Barcsay axiómája szerint „az anatómiát meg kell tanulni -, aztán meg elfelejteni.” (Vagyis nem a megtanult leckét kell fölmondani, gépiesen ismételni, hanem kitalálni valami eredetit.)

         Lázadó lelkeknek való paradoxon.

         Igazi művész lejjebb nem adhatja.

         „Választhatsz: tapickoló stréber leszel, vagy nyugtalanító zseni.”

         A legvagányabbak is vadul szorgalmiztak suttyomban, igyekeztek az amúgy fölényesen megvetett akadémikus stúdiumokat minél biztosabb kézzel elsajátítani.

         Persze közben azzal próbáltak (próbáltam) imponálni, hogy azt füllentették, egyáltalán nem is tanulnak semmit.

         Érdekesebbnek, eredetibbnek tűnt őstehetségnek mutatkozni, aki fütyül minden intézményesült oktatási intézményre. („Én a magam útján járok.”)

         A közös kiállításokra persze belül megszeppenve adtam be munkákat. Lelket erősítő muníció volt felidézni, milyen sok művészt nem értett meg saját kora. (Ez volt a vértezet, minden lehetséges kudarcot – „nem vettek fel! kizsűriztek!” – összeroppanás nélkül megélni.)

 

         Sok évvel később a helyszínre visszatérve, csak az épületet sikerült kívülről lefilmezni. A rajzszakkör régen megszűnt, zárva találtuk a hajdani izgalmas termet. Nem tudtunk bejutni, csak lestünk be, mint anno – lelkiismeretes forgatócsoport – az utca felőli homályos üvegen át. Még felöltözött modellt sem láttunk, csak kubista, konstruktivista látványként tornyosuló dobozok kietlen raktárát…