Szerényi Gábor: Koala a mászókötélen

A Magyar Televízió „… hol élsz Te?” sorozatában rólam is készült egy huszonöt perces kisfilm. (Az mtv.hu internetes oldal videótárában meg is nézhető.) Bár jobban szerettem volna az ötödik kerületben bóklászni, s ott bemutatni a nekem oly kedves helyszíneket, ezt sajnos nem tehettem, mivel már megelőztek.
Gondoltam, akkor vissza a kezdetekhez, hiszen a Baross utcai klinikán születtem, első tizennégy évemet pedig többnyire a Népszínház utcában lakva, s környékén töltöttem. Az pedig a nyolcadik kerület.
 Nem tagadom azt sem, hogy régebben kicsit szégyenkezve gondoltam arra a környékre. Mintha legalább én is tehettem volna róla, hogy a nem éppen elegáns, inkább rosszhírű, sőt, olykor félelmetes tájékot a köztudat a nem kifejezetten vonzó lakóhelyek közé sorolta.

Ma már inkább a korábbi szégyenkezésem restellem.
A forgatást a klinika előtt, az utcán kezdtük, mintegy kronológiai sorrendet tartva. (Később jutott eszembe, hogy igazából a Blaha Lujza téri villamosmegállóból kellett volna indítani, hiszen az apukám ott látta meg, s kezdte követni egy augusztus huszadikán az anyukámat, s az illendő megszólítást követően a tűzijátékot este már együtt nézték a Margit-hídról… De ez a tetemesen bővített, egész estét betöltő játék-dokumentumfilm verzióban lesz majd. Huszonöt percbe sok minden belefér, de az elegendőnél mindig kevesebb.)
 Visszanézve a felvételt, látom hogy pörgőn forgatva szót, hevesen gesztikulálva igyekszem a szerkesztő-riportert, Babály Ágit elbűvölni, (egy játékmackóval is báboztam neki az utcán) és általa a mindenkori néző figyelmét is ébren tartani. (Feltételezve, hogy az önmagában kevés az érdekességhez, hogy én is voltam kisgyerek, s „mennyi minden történt velem az iskolában!”)
 Tőlem is kértek régi fotókat. Felvillantani fekete-fehér emlékképeken a múlt egy-egy jellemző pillanatát. Megint igazolódott, hogy érdekes az, mi minden tűnt el, változott meg. S még érdekesebb talán, amikor valami szinte ugyanolyan, mint volt.
 A kórház épületének szobrai – úgy láttam onnan lentről – egy árnyalatnyit nem változtak, és akkor sem tudtam kibetűzni a feliratokat, hogy kiket ábrázolnak. Mindenesetre egy áhítatos pillantást vetettem rájuk, hogy már születésem előtt ott hirdették az orvostudomány (csak orvosok lehettek feltételezésem szerint) dicsőségét. És nyilván akkor is ott állnak majd, amikor dédunokáim születnek (remélem), s én már (esetleg) nem leszek.
 A mögöttem lévő lezárt bérház lefokozott, lepusztult kietlenségével tüntetett, s olyan elszánt reménytelenséget sugallt, hogy csak rajta felejthettem a szemem. A kontraszt hatott. Hogy a korhadt, málló, penészes falak még őrizték az eredeti íveket, a töredékes, hiányos neoklasszicista díszeket, az ablakkeretek rozsdás zsanérjait, a sokszorosan lemázolt nyílászáró kilincsek hajdani fényét betemetve.

Sosincs annyi idő merengeni, hogy elegendő legyen. (Bár Czigány Gergő, operatőr nagyon megértően és kedvesen tűrte mind fürge kalimpálásaim, mind belefelejtkező tűnődéseim.)
 A kórházi megszületés után máris iskolába mentünk, (kimaradt az óvoda gyötrelme, azt majd egyszer megírom még, mert a háborús bűnök nem évülnek, különösen gyerekek ellen elkövetve), át a József körúton, bekanyarodva a Rigó utcába, egészen a Német utcáig. (Egy időben Bacsó Béla utca.) Géczy Dávid rendezői biciklit is hozott, hogy a gyerekkor mitologikus járművével erősítsük az illúziót: mintha éveken át csak két keréken telt volna az élet: „ez több mint kerékpár, ez egy életforma szimbóluma.”
 Egyfajta különlegességként vonultam be az általános iskolába. (Távozásom anno nem volt ilyen dicsőséges.) Az igazgatónő fogadta stábunkat (a gyártás szépen előkészítette), s rögtön ígéretet kaptam, hogy „egykori, s később híressé vált tanulóink” arcképei közé én is felkerülhetek, ha hozok egy fotót. („Nahát, a Szulák Andrea is idejárt? A koreográfus, Seregi László, meg a korábbi jegybank elnök Surányi is?”)
 Figyeltem, hogy érzek-e bármit is a hajdani szorongásokból. („Egy egész élet kevés ahhoz, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, amivé az iskola tesz” – de sokszor eszembe jutott ez a Csehovtól való megállapítás.)
 De semmi nem idéződött föl. Mintha egy másik élet lett volna, s az a kisfiú sem én voltam, hanem valaki más.
Nem baj.
  Akkor én most futkározni fogok a folyosón, határoztam el, hogy a kisfilmben legyen elég mulatságos mozzanat. Kései kárpótlás volt ez. (Mert arra emlékeztem, hogy intőt kaptam szaladgálásért, noha még az udvarra sem volt szabad kimenni, hát mit tegyen egy kisiskolás? Micsoda ostoba korlátozások, értelmetlen fegyelmezések közepette éltünk akkor, nem tudták volna tanítóink, hogy egy gyerek fejlődéséhez a rohangálás a legtermészetesebben hozzá tartozik? Vagy egyszerűen a korszellem diktálta, hogy „nem rendes dolog”, sőt idegesítő, ha valaki egyénieskedik, kilóg a sorból, szertelen…)
 A felvételeket nézve inkább mosolyognivalón sutának tűnt, hogy egy őszülő felnőtt próbál Micimackósan tombolni a tornaterem felé szökellve, s közben kislabdát dobál, játék karddal hadonászik, s lóg a mászókötélen csüggedten, mint egy nyugdíjas koala.
 A stáb viszont remekül szórakozott. (Babály Áginak megmutattam, hogyan kell összeesni, mint egy akciófilmben a főhősnek, hogy közben baja ne essen – „ezt a 25. Színház stúdiósaként tanultam!” -, hencegtem.)

Megkíséreltem kosárba dobni a labdát, de ugyanúgy nem sikerült, mint a nagymacskaugrás a tornatermi szekrényen. (Azt viszont profi módon megtanultam, hogy a kudarcot látványosan eltúlozva miként lehet eladni artista bravúrként.)
 Próbára tettem az igazgatónő toleranciáját. Csodával határos módon fennmaradt néhány korabeli ellenőrző-könyvem, bennük a pedagógusok kétségbeesett fegyelmezési kísérletei. („Óra alatt bohóckodik! – Beszélgetéssel zavarja a tanítást. – Összefestékezte arcát!”) Gyakorlatilag ugyanazt követtem el rendre, amiért felnőttként aztán művészeti honoráriumokat kaptam.
 Az iskola mai vezetője őszintén kimondta aggodalmát (benne is maradt a filmben), „ilyen beírásokkal én nem szívesen vettem volna ide az iskolába.” Holott ami akkor irritáló lehetett, mai szemmel nézve maximum kedves csíny, ötletteli kísérletezés lenne, amit egy jó pedagógus szakszerű ügyességgel terelne hasznos irányba. (Ráadásul imádott édesapám rendre válaszolt írásban az intőkre, ügyes diplomataként igyekezett kimagyarázni fiacskája „súlyos vétségeit.” Például: „megígérte nekem, hogy megkomolyodik, s nem fog óra alatt bohóckodni.” Amilyen megszeppent voltam, el is hittem, hogy ígéretem be tudom tartani.)
 Nézelődtem még az osztálytermekben, picit bolyongtam a folyosókon, de be kellett látnom, ez az iskola már nem az, ami volt. A lépcsőház korlátjai, az ablakok lehetnek ugyanazok, de a régi szellemet nem találtam.
 Kinéztem még az udvarra, hogy összevessem hajdani osztálytablóm látványával. Az újkori állapotban láthatatlan volt minden szorongás. (Mostani kisdiákkal persze nem találkoztam eggyel sem.) A régi képet úgy konferáltam be, hogy úgy álltunk ott kis társaimmal, mint a párizsi kommünárok a Pére Lachaise temető falánál kivégzésre várva (ezen nevettek), mert a gyerekkori félelem voltaképp sokkal nyomasztóbb, mint azt felnőttként el lehet képzelni.
 Vidámra sikeredett a forgatásnak ez az első része, de csuda tudja miért, ősz fejjel is megkönnyebbülés volt elbiciklizni az iskolától…