Szerényi Gábor: Komor kozmosz, vidám majmok

  - És neked ki a kedvenc rajzolód? – kérdezte Olajos Gyuri, miközben toporogtunk a Képzőművészeti (akkor) Főiskola felvételijére várva. Abban a korszakunkban voltunk, amikor íratlan szabályként, a legszokványosabb kérdésre is valami elképesztőt illett felelni. Kicsit lengettem a kezemben a nagy rajztartó mappát, s azt feleltem flegmán: „Kondor Béla”.
És pici habozás után hozzáfűztem még: „meg Sajdik Ferenc.”
 A sorban ellőttünk álló szőke lófarkas lány háta is mintha érdeklődve moccant volna. (Ez volt a cél, nem a Gyurit meghökkenteni.) Kondort említeni a hetvenes években szinte kötelező volt annak, aki elszánta magát, hogy képzőművész pályára lép. Kultusza volt. Zseni, aki persze harcolt az őt meg nem értő hivatalos kulturális kurzussal. „Eltanácsolták a festőszakról!” (Igaz, grafikusként Barcsay, Koffán, Kmetty tanítványaként tanulhatott, de még diplomamunkáját, a Dózsa rézkarc-sorozatot is „anakronisztikusnak” ítélte a vizsgabizottság.)

 Nyughatatlan, lázadó lelkű művészjelölteknek ideális ikon volt a fiatalon meghalt Kondor. Ahogy művésztársa, barátja, a költő (és szintén rajzoló) Nagy László írta róla: „fél szemmel el lehet lesni a technikáját. De a belső tartást lemásolni soha.” Legendák keringtek róla. Hogy maga Albert Camus is felfedezte, s párizsi kiállítást szervezett neki. („És azt tudtad, hogy Párizsból, hiába volt ösztöndíja, egy hét múlva hazajött, mert nem érezte jól magát, itthon akart dolgozni!”)
 Ezt szent borzadályos ámulattal hallgattuk. Valaki kijut a szabad világba, fizetik kinti tanulmányait, s hamarabb visszajön?! Gyönyörű, izgató, irigyelni való… Igazi zseni, valódi szabadlelkű mártírja a művészetnek. („Mert itthon aztán nem becsülték meg!”)
 Kamaszoknak Kondor különösen imponált. Titokban – bár senki nem tiltotta – elmenni a Bécsi utcába, lesni föl egykori műtermébe. („Ott készítette repülő modelljeit, vajon mi lett imádott macskájával, azt tudtad, hogy Sarkadi Imre ugyaninnen vetette le magát öngyilkosként?”)
 Még messze nem volt olyan információs világháló, hogy mindent pontosan ellenőrizhettünk volna. Képek nézegetéséhez kiállításokra kellett menni, albumokat kellett lapozni könyvesboltokban. És a szóbeszéd örvénylett át a városon… a Fiatal Művészek Klubjától, a Bástya sörözőn át, az Iparterven is túl…
 Kondor több versét kívülről megtanultam. „Jó Uram Isten! Már azért is a bánat engem epeszt, ha süket forgolódással imádlak csupán.” Vagy a meghódítani vágyott lányoknak idézett sor: „Mintha a bennem rejtőzködő angyal csak arra várna, hogy a szerelem színe előtt megalázkodhassék.”

Egy jó ideig nehéz lett volna nem kerülni a hatása alá. A felvételire készülők sokasága vált Kondor utánzóvá. Azt a rengeteg, szálkás vonallal megidézett angyalt, füstölgő kataklizmába omló, geometrikus építményt! Mitológiai lovak ágaskodtak, gondosan hevenyészett vonalakkal vázolt arcélek sugalltak profetikus mögöttest. (Holott csak a választott mester hű követése volt a cél.)
 Keserű, komor hangulata volt Kondor kozmoszának. Otthonosan be lehetett rendezkedni a világgal amúgyis vesztésre álló harcban lévő ifjúnak. (Szükségszerűnek tűnt, hogy mint a Szelíd motorosok hőseinek, csak az elbukás a méltó sors. Magam is ekképpen éreztem.)
 - A Sajdik, az a karikaturista, ugye? – próbált felvételiző társam időt nyerni ahhoz, hogy megértse az én sajátos dualista megnyilatkozásom. Inkább a szőke lófarkas lányhátnak fejtegettem, hogyan is fér össze a két rajzoló művészete az én világképemben.
 A drámai hatások jók, kellenek – tizenévesen olyan komisz, cudar, mostoha tud lenni az élet – de hát (lássuk be) a vinnyogva kirobbanó röhögés is. Meg annak kifinomultabb, decens derűben kulmináló fokozatai is. (Ezt persze így nem mondtam Gyurinak, bár a szőke lófaroknak szívesen fitogtattam volna választékos fogalmazó készségem, csakhogy felhívjam magamra a figyelmét.)
 - Elmesélem két rajzát – mondtam helyette vállalkozólag, felmérve, hogy van még idő, amíg be kell menni a következő feladatra. – Az egyiken egy hatalmas ragadozó madár készül épp félelmetesre tátott csőrével bekapni egy kis oposszumot. Aki azonban figyelmeztetően felemeli kis mancsát, s ezt mondja a halálos ellenségnek: ”Pechje van öregem! Engem épp ma nyilvánítottak védetté:”
 Gyuri láthatóan nem volt meggyőzve, hogy fér össze Kondor tragikus heroizmusa Sajdik angyali humorával, de bevallom nem is motivált, hogy ő meglássa a bennem lévő – szerintem vonzóan különös – kettősséget. Az én célom két lépéssel előtte állt.

A szőkeségnek meséltem voltaképp – nem célzatosság nélkül – a másik karikatúrát.
 - Az állatkerti ketrecben egy majomfiú átölelve magyarázza a majomlánynak az életük természetes szépségét, a rácsnál egymás mellett álló, s kezet sem érintő emberpárt mutatva: „Látod, az embereknek mennyi beszédjükbe kerül elérni azt, ami nekünk csak egy mozdulat.”
 Az igazi karikatúra nem nevettet, az a viccrajz ambíciója inkább. Sajdik tündéri derűje több mint mulattatás (bár annak is remek), de rajzai abban segítenek, hogy szorongásaink, űzöttségünk közepette se feledjük, ez a nekünk jutott élet alapvetően mégiscsak egy ámulnivaló csoda.
 A szőke lány már nem figyelt (talán mégis csak Kondorról kellett volna komolyan nyilatkozni), de amíg a rajzmappákkal vitorláztunk tova mélyen átéreztem az állatkerti karikatúra majomfiújának nehezen utolérhető előnyeit…