Szerényi Gábor: Himmel úr falova

           Simon Antal, házfelügyelő frissen, fürgén kitárta a ház nyikorgó fakapuját, és úgy intézkedett minden mozdulatával, mint egy szakaszparancsnok. („Manci! Seperd fel az udvart! Jó napot Kovalszki úr! Gyerekek, ne ugrándozzatok itt nekem! Ha valakit baleset ér, mindenért én vagyok a felelős! Na, mars innen!”) Voltaképp nem csinált semmit, de a házmesterek sajátos és fejlett öntudatával, mogorvaságával elhitette, hogy nélkülözhetetlen szerepe van mindenben. Legyen szó a Tiszta udvar, rendes ház mozgalomról, lakógyűlésről, polgári védelmi gyakorlatról, kapupénzről, névtelen feljelentésről.

         1967 volt, koratavasz, vasárnap délután. A belvárosi gyér forgalomban egyszercsak megjelent egy világosbarna, hatalmas amerikai autó. (Rózsika, a félemeletről évekkel később úgy emlékezett, hogy olyan nagy volt a jármű, mint egy vízibusz. Mint a Hapci, vagy a Szundi a dunai flottillánál.)

         A házbeli gyerekek szinte transzban figyelték, hogy a nyugatnémet rendszámú csoda még egy utánfutót is húzott vonóhorgához erősítve. Simon Antal vigyázzállásban tartotta a fakaput, szigorúan nézett és úgy élte meg az autó begördülését, mint egy történelmi eseményt. (Ami nélküle nem jöhetett volna létre.)

         - Gúd móning, hölgyeim és uraim! – pattant ki a vezetőülésről egy sovány magas férfi, kockás zakóban és kezet nyújtott a házmesternek, dinamikusan, frissen. Simon Antal összeszorított és lefelé görbülő pengeszájjal biccentett. Egyszerre volt meghatódva önnön fontosságának illúziójától és eltelve a büszkeségtől, hogy a ház lakói mindezt nyilván lesik ablakaik mögül. (Kasparekné az első emeletről sóhajtott az utánfutót haladéktalanul csörlőzni kezdett férfit szemlélvén: „mégiscsak disszidálni kellett volna 56-ban.”)

         A két Kovalszki gyerek úgy gondolta, hogy mivel a messziről jött idegen náluk fog lakni, van joguk közelebb merészkedni. (A házmester el akarta hessinteni őket, „ne lábatlankodjatok itt!”, de a nyurga férfi intett, hogy nézelődjenek csak közelebbről nyugodtan.)

            Simon Antal őstehetség volt, így pillanatok alatt bedolgozta magát az összeszerelés feladatába. (Mert az utánfutó egy felkurblizható lakókocsi volt.)

         - Himmel uram, - szólt kissé elfogódott hangon Kovalszki bácsi, a két fiú apja, – szép ez a szerkezet, de mi szüksége van rá, hiszen nálunk fog lakni, ugye.

         Himmel úr, az Amerikából ideautózott idegen csak dörmögött valamit érthetetlenül. Életének első tizenöt évét szülővárosában, Kisvárdán töltötte, az utána az óceán túlfelén töltött negyvenhárom esztendő alatt kissé megkopott anyanyelve. Kiosztott néhány golyóstollat, rágógumit a gyerekeknek, aztán fölvonult annak rendje s módja szerint a Kovalszkiék bérleményébe. A lakókocsi összerakva hirdette, hogy itt időz ideiglenesen a fejlett nyugati imperializmus. (Akivel mégis érdemes összeszűrni a levet.)

          A házmester ellenőrizte a papírokat, a bejelentőlapot, amit a külföldieket ellenőrző hivatalba kell leadni, és hosszasan nézegette az amerikai útlevelet is. Azon töprengett, hogyan lehetne minél több borravalót kipréselni, ügyeskedni ebből a csodálatos autójú idegenből.

         Kovalszkiéknál magyaros vacsora készült Himmel úr tiszteletére, jóféle borokkal szervírozva. Az amerikai magyar a kávé és az örmény konyak által kellően feloldódva elővonszolta szobájából a vendéglátásért cserébe hozott szuvenírek pakkját. A nagy amerikai kofferben (ami amerikai, az mind túlzó terjedelmével tüntetett ezen az estén) volt mindenféle izgató holmi. Használt ruhák, de mégiscsak errefelé nem kapható színekben, anyagokban. Golyóstollak, bőrövek, napszemüvegek, tranzisztoros zsebrádió, összecsukható színházi látcső, Las Vegas feliratú műszálas női kendő, vadnyugati zsinórnyakkendő fém sassal, egy indián pipa is, csontnyelű tollkés, asztali óra (fémházas, felhúzható, bár nem működött, de dekoratív), plasztik irattartó táska a Chase Manhattan Bank emblémájával. Egy fémkeretes olvasószemüveg (egyik szára törött, de talán megvan a hiányzó ezüstös darabkája a koffer mélyén), arasznyi csillagos-sávos zászló, aranyozott hegyű fa zászlórudacskán, New Yorker magazin, egy pár hegyesorrú fehér férficipő… Elszédült a Kovalszki család. Az hogy minden holmi viseltes volt, sőt, néhány kifejezetten kopott, és talán nem is hordható, az nem számított.

         Sőt. Minden darabka árasztotta magából, hogy ezek egy egzotikus, elérhetetlenül távoli világ („szabad világ!”- súgták) részei. S aki birtokolja őket, annak köze van ehhez a különös, fájóan messzi kontinenshez.

         - Majd meglássátok, az lesz a furcsa, amikor a Julcsa megyen raportra – énekelte kissé nehezen forgó nyelvvel, összetorlódó, rontott szavakkal Himmel úr a Kisvárdán hajdan megtanult, „csintalan nótát”. (Biztos, ami biztos, a Kovalszki család felvételre állította a lengyel gyártmányú szalagos magnót, hogy a történelmi jelentőségű duhajkodást legalább hangban rögzítse.)

         - Szólítsanak Maxnak - oldódott fel Himmel úr, akiben Kovalszki egy kissé klisészerűen a „tipikus” amerikait látta. („Látjátok” – mesélte később, - „Kisvárdán nem nőnek ilyen magas szikár férfiak, hosszúkás fejjel, ez Amerika hatása, hozzá akklimatizálódnak a bevándorlók küllemükben is. Így lesz Meyerből Max” – összegezte fejtegetéseit.)

         Másnap reggel a házfelügyelő örömmel látta, hogy Himmel úr gyalog hagyja el a házat. („Vonattal megy Kisvárdára, hogy meglátogassa szülei sírját” – jelentette Kovalszki lojálisan.) A lakókocsi tehát maradt, nézte elégedetten az udvar közepén lezárva éjszakázott csodálatos és titokzatos lakókocsit. A gyerekek óvatosan közelítettek, hogy felderítsék. („Szerinted a járművön belül az már amerikai felségterület?” – kérdezte egyikük, de nem tudták a választ.)

         Simon Antal önkéntes járőröző felügyelő szolgálatba helyezte magát. („Nehogy a kölykök szórakozzanak ezzel az értékes járművel.”) Rózsika a félemeletről rántást kavargatott a készülő ebédhez és ki-kisandított az udvarra. Tudta, hogy az egyedül érkezett amerikai magyarhoz semmi esélye nincs már, de a kocsiján rajta-rajta felejtette a szemét. „Milyen szép” – sóhajtotta, - „mint egy trójai faló…”