Szerényi Gábor: Klein Bernát fia

        - Na, én nem várok tovább, a Szerényi család jöhet utánam a Hármashatár-hegyre – mondta a bőrkabátos, stüszivadász-kalapos, örökké mosolytalan Lajos bácsi a konyhaajtóban még megállva. A jégszekrény egy pillanatra úgy hatott katonás megjelenése mellett, mint egy hadászati eszköz, egy páncélozott ládika. (Letakarva azért egy kalotaszegi hímzéses kisterítővel. Azon meg egy műanyag tálca két vizespohárral. A jeges még nem hozott új hűtőanyagot, szürke bádogvödörbe csepegett le az olvadt jég.)

         Riadtan kapkodtunk tovább – „hol a kulacs, meg a kockás pléd, az a szakadt szélű, amiért nem kár, leteríteni majd a fűbe” -, szerettünk volna minden nélkülözhetetlen kelléket magunkkal vinni, de hát ahol gyerekek vannak, mindig hibaszázalékkal zajlik a felszerelés összeállítása.(„Ferikém, a zsebkésedet hozod? Hátha nyársat faragunk!”)

         Lajos bácsi szemüvege megvetően villant. Civil bagázs, rezzent sűrű ősz bajsza, miközben türelmét vesztve sarkon fordult, s elindult a 39-es busz megállója felé. (Ha képregény figuraként rajzolnám, feje fölött kis felhőben gomolyogna feltételezett gondolata: „ezekkel teljesen reménytelen…”)

         Rituálisan azért kéthetente meg-megismételtük a közös túrázást a zord agglegénnyel. Ő igazi profi volt. Bakancs, hátizsák, és a legelbűvölőbb eszköz: egy szöges végű, nyelénél ezüst bilétával díszített túrabot alkotta eszköztárát a hegyi kiránduláshoz.

         Apám barátja volt, az a fajta megszállott sakkozó, akinek állandó szövegei voltak a partikhoz. „Sakk? Höhö, az csak tasak!” Minden bábut kicsit csattintva csapott a táblához, mintha az összes figura díszlépésben vonulna „Eccer élünk, eccer élünk, egy parasztot leccerélünk!” Akár a kártyásoknak, a sakkozóknak is megvoltak a korszakos beszólásaik. Egy-egy poén divatba jött, majd idővel (nemzedékekkel) ki is halt.

         - Olvastál már jó könyvet? – reccsent rám egyszer csupa jóindulattal.  - Ábel a rengetegben, Tamási Árontól. Két hétre kölcsönadom, utána késedelem nélkül visszaveszem, akárhol tartasz. (Mint a szavannán nyargaló riadt vadállat olyan sebesen faltam a lapokat.)

         Nem kérdezett ki, de gyanakvóan nézett. Gépészmérnök volt, a technikában hitt, a műszaki dolgok kiszámíthatóságában. Az emberekben kevésbé.

         Sosem oldódott fel. Amikor meccset nézett apámmal, folyton morgott. „Ezt a ziccert hogy lehetett kihagyni? Micsoda szerencsétlen balfékek ezek!” A térdére csapott dühében, hogy miért ilyen tehetségtelen futballisták kerülnek az első osztályba. Tudatlan gyerekként nem értettem minek néz meccset, ha úgyis folyton csak bosszankodik rajta.

         Tiszteltük. Volt valami a megjelenésében, amitől az is, aki nem ismerte, önkéntelenül fegyelmezettebb lett a közelében. (Például én.)

         Láthatóan terhére voltunk – folyton elkéső, valamit mindig elfelejtő, sőt elvesztő, kétgyerekes család. De mégis jött. Kavargatta a feketekávét a durit-pohárban, nézte a lovat, a bástyát, a futó, a királynőt… „Okosan – ész nélkül”, mondta minden alkalommal, mintha nem bízna emlékezetünkben.

         A buszmegállóban a Dohány utca elején, általában utolértük kicsit kifulladva a loholástól. („A termosz megint otthon maradt? Megint üljünk be majd egy presszóba? Így nem lehet spórolni!” Igazi koffeinista család voltunk, a sóherebb fajtából.)

         A fák között menetelve már mindenkinek jobb kedve volt. Meghűléssel, náthával nem lehetett elszabotálni a túrát. „Én kihozom a betegséget az erdőbe” – mondta Lajos bácsi, - „és ott hagyom.” Lelkesen eltanultuk tőle ezt is.

         A háta mögött illettük azért kritikával is. „Gyerekek, ha beleköptök a mosdóba, utána mindig öblítsétek le vízzel. Nem úgy, mint a Lajos bácsi.” Hangzott a szülői verdikt.

         Előkerültek első világháborús fényképei, levelei, amiket a harctérről írt. Éjszakai srapnel-támadást is lefotografált, meg tetvészkedő bakákat. Ő maga vitézségéért a Károly-csapatkeresztet is megkapta. (Sajnos csak az erről szóló hivatalos irat maradt meg, a kitüntetés nem.)

         1944-ben egyik napról a másikra Takács Mihály, erdélyi menekültté változott. „Asztalos mester”. Á, az új névhez új foglalkozása is lett! Ki érti a bujkálók logikáját? Papírjait nagyítóval megvizsgáltam 200 wattos villanykörte fényében. Hibátlannak találtam. A korabeli igazoltatóknak eszébe sem jutott, hogy a katonás tartású, bajszos magyar embert látva, esetleg behatóbban kellene vizsgálódni. Lajos bácsi mesélte, hogy egy kocsmában poharazva, épp mellette beszélgettek nyilas pártszolgálatosok, hogy mennyire kell vigyázni, mert „ezek a ravasz zsidók mindenfélének álcázzák magukat.” (Az Arnót községben született – innen a családneve – Klein Bernát fia csak hümmögött egyetértően, pálinkás poharába kapaszkodva.)

         Hatvannégy éves koráig nem nősült meg. Akkor igen. De minek. Nem akart talán mégse egyedül maradni. A katonás mérnök kapitulált. (Fiatal korában volt egy szerelme, hagyatékából előkerült egy álmodozó tekintetű ifjú nő arcképe. De csak ennyit tudtunk. Mintha szülői tanácsra maradt volna el az egybekelés… De ezt már nem tudtuk kideríteni.)

          A késői házasság kudarc lett, a választott nő a lakását akarta megszerezni. (Meg is kaparintotta.)

         Lajos bácsiról még a korabeli Nők Lapja is cikkezett, mint kisemmizett kis öregről, aki saját lakásából lett kipaterolva a rámenős női lelemény folytán.(Fotó is volt róla, szemüvegén látszott, hogy megragasztották. Rossz volt nézni ilyen legyőzötten.)

         Mikor láttuk utoljára? Nem tudom. Csak azt tudom felidézni, hogy katonásan készült az életből való lelépésre. Egy kis szekrénykében elfértek holmijai. Csak legszükségesebb dolgokat tartott. Azokat is tisztán, rendben. Ruhaneműk kimosva, cipők kitisztítva. Az utolsó mondatára emlékszem.

         - Ne mondja rám senki a halálom után, hogy rendetlen ember voltam.

         Tiszteletlenül majdnem azt kottyintottam rá: ugyan ki mondaná?