Szerényi Gábor: Zsömlekoncert

- Neked azt kell énekelni, hogy „tádi-tádi-dádámm”, folyamatosan ismételve, érted? – mondta Feri bátyám, miközben a konyhában berendezte a stúdiót. A hokedlikre díszpárnákat tett, egy nagy piros zománcú fedőt több törlőronggyal betekert. Meg-megütögette egy fakanállal, lepisszegve engem – „maradj már csöndben!” -, hogy tőlem nem hallja tisztán a hangját. Tervei szerint ez egy fékezett hangzású ritmusszekció kidolgozása volt.

         Egy kockás füzetlapra ceruzával felírta, hogy miket fogunk előadni. Az „Enimölsztől” a Felkelő nap házát, a „Rollingsztonsztól” a „Getnót”. Meg még vagy nyolc számot. („Azért írom le magyarul, hogy ne okozzon neked gondot a kiejtés” – mondta kicsit nagyzolva, holott ő sem tudta az eredeti szövegeket.)  

 

         A vasárnap délutáni csöndben minden társbérlő csöndben pihent a szobájában. Ida néni a cselédszobában gömbölyödött dunyhája alatt, miután teleette magát tojásos nokedlivel, Néprádióján halkan szólt a Jó ebédhez szól a nóta. („Most van a nap lemenőben, kimegyek a temetőbeeee”… Egy képeslap rezgett a hangszóró elé tűzve, húsvéti üdvözlet, két fehér nyuszi és egy piros tojás idillje hirdette, hogy a címzettnek kellemes ünnepet kívánnak.) Erzsike néni talán olvasott antik bútorai között, mint száműzetésben, saját egykori lakásában egyetlen szobába szorítva. De az is lehet, hogy keserű konoksággal csak nézett maga elé a semmibe, mint a magány szobra, aki már nem kérdez semmit az életről, csak elszenvedi a rosszat és a jót egyaránt.

         - Figyelj a ritmusra, amikor a cintányért megütöm, akkor válts a második részre, „táttáá-tádádádá-táttá”, érted ugye?

         Bólintottam hogy igen, de magamban tudtam, hogy semmit nem értek az egészből. De majd igyekszem. Nézegettem a füzetlapot, koncentráltam. Egy seprőt fogtam úgy, mintha gitár lenne. Basszusgitár.

         Körmeimmel megvakartam a cirokrészét. Nem volt tiszta, ezért kicsit hangoltam rajta. (A nyél vége felé húztam meg a láthatatlan húrokat.) Feri megnyalta szája szélét. Ezt a Művelődési Házban tanulta el a Három Csillag zenekar szólógitárosától, a Doditól. Komolyan vette, hogy végül tényleg zenélni fog. Először megszerzi a szakmunkás képesítést, de már közben készül. (A műhelyben kiesztergált magának egy gitárdob formát tömör fából. Napokig csiszolta, finomított az ívelésén. Aztán amikor felemelte, kiderült, hogy túl nehéz. Nyakat már nem faragott hozzá, de sokáig nem akarta elismerni, hogy a rengeteg munkával látványos kudarcot ért csak el – igaz, legalább torzóban maradt.)

         - Anyuék alszanak, szerinted? – kérdeztem óvatosan, bízva kicsit, hogy mégis megúszom, hogy szükségszerűen elrontsam a saját vokál-munkám. („Máj fádör vóz e gembling men daun iz Nú Orlinsz” – már halkan vonyította a dalt, az arcát is hozzáformálta az elképzelt zenész vagány figurájához. Keserű képet vágott, semmi kétség, ő most egy igazi vadnyugati fickó.  Nem kérdeztem, hogy most akkor gitározzak-e, vagy doboljak, ültömben a sámlin ingattam a fejem a ritmusra. Nem is nézett rám, talán, hogy ne zavarjam a művészi átélésben. (De azért kellettem, hogy ne magányos bolondként blamálja magát, ha meglepnek minket a konyhában.)

         Feri bátyám már messze járt, legalábbis képzeletben. A négyemeletes bérház gangjára nyitott konyhaajtón keresztül fantáziája átemelte a földgolyó elérhetetlen túlfelén derengő New Orleans kemény, de igazságos világába. Ahol az anyja (anyánk) farmernadrágot varr neki, és ahol egy igazi férfinek csak egy utazótáska kell, s akkor elégedett, ha teljesen elázott a piától. (Mindez a Felkelő nap házában történik. Vagy legalábbis a környékén. Magyarázta korábban a dal szellemi üzenetét. „Érted, a balhés csávó nagyon kemény, de szíve van neki.”)

         A konyhaasztalon két vizes zsömle hevert egy tálcán, mellette egy sertésmájkrém konzerv. Fél napja hozta Ida néni egy kórházból, ahol meglátogatta egy rokonát (Laci unokatestvérét Székesfehérvárról), aki azonban épp meg is halt ott. („Ha már kihozták a vacsoráját, hát csak nem hagyom ott, szegény Lacim is azt mondta volna, vidd csak haza” – mondta szomorú arccal, szemében éhes fénnyel.)

         Szerettem zsömlét rágcsálni, Ida néni nyilván oda is adta volna, de kórházi eredete miatt delejesen hatott ez az olcsó péktermék. Mintha a halál előszobájából szökött volna meg épphogy, az ismeretlen Laci majdnem megette mielőtt meghalt.

         - Figyelsz, vagy nem akarsz dobolni? – morrant Feri bátyám, aki közben valahogy retúrjegyet szerzett New Orleans-i turnéjáról, és már itt is volt, hogy hajszoljon, mint zenekarvezető.

         Nem ellenkeztem, nagy tekintélye volt nálam.(Például fotószerűen lerajzolt egy sötét világűrben keringő sejtelmesen derengő űrhajót grafitceruzával, radírral vissza-fehérítve felületét. És bár az indiánokat nem tisztelte olyan ájultan, mint én, a Vadnyugatról is sokat tudott.)

         Aludt az egész bérház a vasárnap délutáni csöndben, csak mi koncerteztünk halkan a konyhában közönségünknek, két süket vizeszsömlének.