Szerényi Gábor: Kicsi színes

         Olvasom a világ elsőszámú közösségi oldalán, hogy „szilveszterezni nem menő.” Tizenéves fiatal tette közhírré a véleményt, s nincsen semmi ellenérvem  Tapasztalataim gyakorlatilag az összes eltöltési lehetőséget magukba foglalják, a majdnem detoxikálóban végződő ifjúkori leittasodáson kezdve a veszett tásasjátékozás (Monopoly!) dühödt nyerni akarásán át a tejivással abszolvált absztinensen, és az olvasgatás csöndjében elvonultan merengő óévbúcsúztatásig.

         Egyik sem vált be. (A tejet speciel nem is bírom undor, vagy kávé nélkül lenyelni, amint Ranschburg professzor úrtól megtudtam, ez csecsemőkori leválasztási problémákra vezethető vissza, ő is szembenézett ezzel a mélylélektani problémával.) Valamiről mintha minden korszakomban szerettem volna leválni. A kamaszkori függetlenség első szárnypróbálgatásai rendre beletorkolltak szélsőséges túlkapásokba. Ha szilveszter, akkor legyen szerelem is, megittasulás a puszta létezéstől, de ez örvénynek bizonyul, egyre szédítőbb pörgésbe hajszolódva. Szükségszerűen bukásban végződve.

         Na, ennél diplomatikusabban még sosem vallottam be szilveszteri adagolási malőrjeimet. De nem is a kellemetlen gyomortáji élmények voltak az emlékezetesek, sokkal inkább az utána következő csömör, a hidegen csörömpölő józan fények ridegsége. Ahogy a közömbös külvilág jelzi, magára vessen a gyarló, ha már oktondi volt, s pórul járt.

         Már a késő kamaszkor elhozta annak igényét, hogy egyáltalán nem kell részt venni a többiek – a tömeg, úúú! – klisészerű bulizásaiban, ahol úgyis minden csak sematikusan ismétlődik. Belelovalltam hát magamat, hogy „érzékeny művészlélekként” a hűvös kívülállás dukál nekem, az az elegáns, fölényesen semmibe venni  a tömeg hepaját. (Mindennek persze akkor van értelme, ha van kinek mindezt előadni, megmutatni…)

         A kíváncsiság persze nagyúr, suttyomban bele-belenéztem a mélyen megvetett kommersz programokba, akár a tévében adták, akár élőben valahol.

         A közhelyesség – egy idő után nyilvánvaló lett – kikerülhetetlen. Ahogy egy frappáns megállapítás összegzi: „a klisék elleni lázadás is klisészerűvé válik.”   

         Amit viszont minden korszakomban hajlandó voltam napirendre tűzni az évzáró és évnyitó napokban, az az összegzés, számvetés. Mivel is töltöttem el az eltelt 365 napot. Mit tettem és mit – halogattam.

         Ezekből pedig mindig logikusan következik, hogy mi az, amit most már aztán mindenképp, de tényleg, de igazán. (És „csakugyan”, hogy klasszikust idézzek.)

         Rövid és hosszú távú tervek vázlatait írtam fel füzetembe, határidőnaplómba. (Kiállítások, pályázatok, és bemutató tárlatok mellett a halogatott könyvem – sőt, könyveim – rajzos, szöveges szerkesztése, megkomponálása.)

         Holott ott incselkedik minden ilyen nekiveselkedésem közelében a beismerés kellemetlen manója, hogy valamit létrehozni, megalkotni az másfajta tehetség függvénye, mint ugyanazt a produkciót később menedzselni, forgalmazni… És a kétféle tehetség ritkán van egy emberben. (Még az egyébként sikeresen önmenedzselő Picasso sem tudott lemondani, hogy ügynököt alkalmazzon zsenialitása minél hatékonyabb kifejtéséhez.)

         Na, helyben vagyok. Átvészeltem – lappangva ravaszul – a szilvesztert, s már megint azon kapom magam, hogy nem tudok tétlen maradni. Kapóra jön, minden közmegegyezés támogatta ünnep, de nem tudok sokáig nyugton maradni. Feladatokat adok magamnak, határidőket is szabok hozzá. Szigorú főnöke vagyok magamnak.

         Nem is merek sokáig mélázni az újévi szokásaimon, mennem kell intézkedni.

         Elsőnek rajzóra jön, egy régóta tervezett nagyszabású fekete-fehér grafikát kezdek el végre.

         Vagy egy kicsi színeset.