Szerényi Gábor: Pótvizsgázni Cicababákból

            Cicababák.

            Magyarul beszélő olasz filmvígjáték! Kiugrik a szívem a helyéről, istenem, irgalmazz, meztelen nőt is mutatnak benne, Stoll Gabi mondta a negyedikről, biztos igaz! (Az M. Szilvit is vele vizsgáltuk meg, orvosokhoz illő elmélyültséggel a hátsó lépcsőházi rendelőnkben. Jó barát, ámbár nem veszélytelen. A Kerepesi temetőnél kiásott rozsdás puskagolyókat például satuba fogva csiszoltuk, hogy fényes legyen. Mint az indiánfilmekben szokott. Mert ez a hősök ékszere. A csillogó veszedelem.)

            Csak 18 éven felülieknek. Jaj, ez baj, még tizenkettő se vagyok. A mozi, a Nap mozi ugyan a házunkban van, „hazai pálya”, de a jegyszedő nénik szigorúak.

            Húzom az időt. Az előtérben nagy tábla, rajta üveglapok alatt fényképek a filmekből, ha megnyomom a mellette lévő gombot, fény gyullad, jobban lehet látni. Huszárkisasszony, szovjet kalandfilm, ez nem tetszett, 39-es dandár, magyar kalandfilm a Tanácsköztársaság dicső katonáiról, ez tetszett. Igen, látom én, hogy ez az igazi, szép élet, a vöröskatonáké, ha elbuknak is, de a szegények felszabadításáért harcolnak, a szabadságért halnak meg. Tizenegy éves vagyok, mindent elhiszek, amit vetítenek.

            Virna Lisi, ó de gyönyörű szép! Semmi kétség, szerelmes vagyok belé. Mégha magamnak sem merem bevallani. (Szinte csak egy színésznőkért rajongok, de „halálosan.” Ewa Krzyzanowska lengyel nevét kimondani sem tudtam, de a Hamu és gyémántban úgy néztem, mint vallásos rajongó a szentképet. Vagy még megszállottabban.)

            „Nem vagy te még tizennégy éves sem!” Szól a jegyszedő nénik (ketten vannak) verdiktje. „Zsorválni” kezdek. Társbérlőnk, Iduka szavajárása arra a felőrlő, makacs, nyúzó, könyörgésre, amivel célomra török.

            Ez a mozi olyan, mintha az otthonomhoz tartozna. Csak kilépek a Népszínház utca 31-ből, és már fordulok is be a Kicsi presszó mellett, ahol egyik nagynéném, Terike kávéfőző, (iskola előtt nála reggelizek mákos búrkiflit habos kakaóval, de jó nekem!), s a fodrász mellett (itt ezen a nyáron hirtelen felindulásból kopaszra nyírattam magam) már ott is a szentély, a mágikus misztikus szeánszok színhelye, a mozi. A filmszínház. Olyan mintha benne laknék, a társbérlethez tartozna.

            „Tessék szíves lenni beengedni!” Éhező koldus nem rimánkodik ilyen kétségbeesetten egy falat életmentő kenyérért, mint én a meztelen nő reménybeli mozgóképéért. Elke Sommer is szerepel benne! Belé nem vagyok szerelmes, de a közhangulat nyomására mégis belelovalom magam, hogy nagyon tetszik. (Eszembe se jut, hogy Virna Lisi féltékeny lenne emiatt.)

            Ó, ez a hely milyen szép, szívdobogtató élmények színtere! Anyuval itt néztük meg a Trubadúrt, utána püföltem fakanállal a konyhában a hokedlit, a darab slágerét utánozva. („Vándor cigánylegény, ha megpihensz az úton!” Csitt-csatt, csitt-csat…)

            Hogy fájt a szívem a Víz alatti ember főhőséért! A magányos, meg nem értett, de sőt: félreértett, ártatlanul megalázott, megkínzott különös lényért, akinek kopoltyúja van. (Hisz magamra ismertem, ha mínusz kopoltyúval is! Az ártatlan áldozatban mindig magamra ismerek. Pláne, hogy a Bacsóba kellett járni.)

            A Rákóczi hadnagyát is játszottam, a magam átiratában gyalog-galoppoltam a gangon. Leffegő kurucsipkát tettem a fejemre (más nem lévén egy kockás széktakaró posztódarabból kötöztem a fejemre), mert ez nagyon tetszett ez a lovaglásnál lengedező speciális tökfödő. Egy hosszú favonalzóval kardoztam, szinte Bicskei Tiborrá váltam képzeletben, nyargaltam a Diamant néni ajtaja felé, aki kiszólt kurucos illúziómat leomlasztva: „milyen vékony Weisz lábaid vannak!”… Mindenről a mozi tehet!

            A híradó már elkezdődött. „Vakpali, vakpali mindent lát, szemüvegen át” – így kornyikáltuk kis társaimmal a szignál Rákóczi indulóját, ahogy a vetítés indult. Pár évvel korábban a Nap moziban még a „mozi-vallás” szertartása cirkusszal kezdődött. Először is pumpás üvegcsékből olcsó illatszert fecskendeztek a nézőközönségre a jegyszedők. Nyilván, hogy a dezodort még nem feltalált emberek kétes pipereszintjét felülírják „valami jó illattal.” Ez a pesti szegénység levegője, ez a „pacsuli” plusz áporodott kabátszag kellett a varázslatos hangulathoz.

            Azután az elsötétült színpadon a gépházból irányított reflektorral megvilágították az első attrakciót: élő szereplőket, akik néhány percen át produkálták magukat. Zsonglőr, aki színes labdákat, buzogányokat, karikákat, tányérokat dobált s kapott el (néha leejtett egy-egy darabot), bűvész, aki cilinderéből virágcsokrot húzott elő, majd galambbá változtatta, artisták, legalább kettő, hogy egymáson felkapaszkodva szaltózzanak, pördüljenek a filmvászon előtt, veszedelmesnek sugallva mutatványuk, flitteres mezben. (Miért esett rosszul észrevenni, hogy a csillogó harisnyája szakadt volt a néninek, én nem tudom.)

            Ez volt az előjáték. Néhány mutatványosnak egy kis bevétel. Nekünk, publikumnak aperitif.  

            „Tessék beengedni, néni, kérem”- szinte sírok már, mert a híradó lement (benne a „hazai és nemzetközi politikai élet fontos eseményei, szovjet béketörekvések tárgyalások útján, dübörög a föld a csikók lábai alatt a hortobágyi lovasnapokon, pajkos vidrakölykök hancúroznak a fővárosi állatkertben”), és már a bolgár, vagy román animációs kisfilm is a végéhez közeledik, s jön a nagyfilm!

            A nénik kövérek, alacsonyak, megértőek. Látják, hogy egy „kiscsikó” idő előtt „szagot kapott”, hormonjai fickósan követelődznek. Sovány is, rövidnadrágos is, a mozivezető kartárs talán nem veszi észre, és elvégre érvényes jegye meg van.

            De még ellenállnak. Azért baj is lehet belőle. Várjunk.

            Mitől olyan mámorítóan vonzó a mozi?

            Nemcsak a Nap, a Csokonai, a Bástya, a Zrínyi, a Honvéd, meg a Bányász, és az igazán pompázatos Vörös Csillag. A Híradóról nem is szólva, ahová bármikor be lehet ülni, hiszen folytatólagosan ismételnek, kettő forint ötven fillér a zsöllye, négy forint a páholy. Igaz, itt játékfilmet nem vetítenek. Amúgy páholyra sem én, sem senki ismerősöm soha nem pazarolt el négy forintot. (Na jó, egyszer igen, egy lány miatt – de az sem érte meg.)

            A Bástyában legutóbb 1963-ban voltam. A Csutak és a szürke ló című filmre vitt el apu. („Csutak sokat rosszalkodok, barátai sem veszik be szívesen a játékba…”) Negyedóra vetítés után egymás után többször elszakadt a film. Fütyültek! „Gépház! Hahó!” Semmi illetlent nem kiáltottak, mégis mindig szégyenletes volt a hirtelen sötét semmibe szakadt illúzió. A harmadik filmszakadás után előjött a mozis és bejelentette, hogy másfél óra múlva tudja csak folytatni a vetítést. Kijöttünk apuval, s elindultunk egy cukrászdába (talán a Hauerbe?) vigasztalódni. (Ha intőt kaptam az iskolában, akkor is titokban francia krémest, lúdlábat, rigójancsit, tátra csúcsot vett nekem, hogy ellensúlyozza a bánatot, amit az oktatási intézmény okozott.)

            Elfelejtettünk visszamenni. Soha többet nem láttam a Csutak és a szürke ló folytatását. (A mozi ráadásul megszűnt ott a Lenin (Teréz) körút elején, szemben a Hungária (New York) kávéházzal.)

            „Nem neked való film ez” – próbálkoznak a jegyszedő nénik, de megértő szemükön látom, hogy ők sem hiszik el amúgy indokolt érvelésüket. Persze nem bonyolódom meddő vitába, hogy a szép, fiatal meztelen nő igenis nekem való, noha ekkor fogalmam sincs, hogy mit is kezdenék vele, ha a sors földöntúli nagyvonalúságában megteremtene egy ilyen találkozást.

            Már percek óta pergett a film, amikorra végül „bezsorváltam” magam a sötétbe. Jóféle olasz vígjáték zajlott a vásznon, mégha a rafinált talján bohózatot teljes mélységében nem is értettem, a hangulat, s a szép színésznők gyönyörködtették tizenegyéves lelkemet. Éreztem, hogy tanulni kell még hozzá, ha felelni akarok belőle, és jó jegyre aspirálok. És azt is bölcs belátással éreztem, hogy Cicababákból boldogan pótvizsgázom.