Szerényi Gábor: Hárfás néni fillérekért

         „Ószeres! Használt ruhát, tollat, mindent veszek!”

         Tollat?

         Megtapogattam a gyönyörű piros olasz örökirónt a mackónadrágom zsebében. Ezt soha nem adnám el, apu hozta a római olimpiai jelvénnyel együtt. Persze nem járt Rómában, csak a Köztársaság téri sakk-körbe, ott vette. (Örökirón? Tényleg soha nem fogy ki belőle a tinta? Mindenképp csodálatos, ha majd egyszer mégse ír már, akkor is megtartom, fogadkoztam, s szimatolgattam hegyét, ha már a napfényes Itáliát nem szagolhattam.)

         Az udvaron állt a sötétképű bácsi, - ószeres! - s miután kikurjongatta magát, várakozón pislogott fölfelé, hogy a négyemeletnyi lakóból lejön-e valaki elkótyavetyélni valamit.

         Ezúttal nem jött. Diamant néni vastag szemüvege mögül nézett rendületlen derűvel a gang túlfeléről, mint aki egy percre sem mer nem mosolyogni. „Lesz szép karácsonyfátok, Lacika?” – kérdezte éneklő hangon, mintha egy jó útra tért boszorkány érdeklődne, lesz-e száraz gyújtós a máglyarakáshoz. 

 

         Körbeszaladtam a folyosón, mert azt reméltem, hogy kapok valamit. Önző voltam, mint egy száraz szivacs. Egyre csak szívtam volna be mindent, a birtoklás öröméért, végtelenül. „Mit hoztál, mit hoztál?” – ezzel fogadtam szüleimet is, rögtön kétszer kérdezve, mint aki mindjárt eleped az ajándék hiányától.

         „Ne zsorválj, Lacika” – intette le mohóságom a szülői szigor. Nem volt nehéz fegyelmezni engem, megbántottan elhallgattam, s elindultam a negyedikre Stoll Gabiékhoz játszani.

         A harmadikon lakott egy újságíró, annak az ajtaja titokzatosnak tetszett. Megbámultam a néma bejáratot, kicsit füleltem is kémkedési jelleggel. Hátha kihallatszik valami érdekes. (Újságíró! Az valami különleges foglalkozás lehet, képzelegtem a nyolcévesek gazdag tapasztalatával.)

         Egy másik részen a komor lépcsőházban, kitört iszonyatos ordítással egy szörnyeteg dülledtszemű, félelmetes agyarú feje a falból. Bár ezt csak álmodtam egyszer, a helyet pontosan ismertem. És azt gondoltam, ha az álomban ilyen valóságosnak mutatkozott a rém, akkor az ébren is képes előjönni. (Csak hogy gyerekeket félemlítsen meg.)

         Az udvarra megérkezett a hárfás néni. Hatalmas, aranyozott hangszert vonszolt be egy kis taligán. Komoly néni, földig érő ruháján aranyozott díszek csillogtak, hozzáöltözött munkaeszközéhez. Ő nem kiabált bele a négyemeletes házba, konferálás nélkül csak egyszerűen nekilátott pengetni.

         Mesésen szép jelenség volt.

         A hárfa önmagában is olyan fenséges volt, hogyha csak annyi a produkció, hogy nézzétek, milyen különös, regényes hangszer ez, már a látvány díjazást érdemelt volna. De a néni kihúzott derékkal, előkelően, mint egy királynő, magasra tornyozott fekete haján csillogó díszt villogtatva, zárt arccal, elmélyülten még muzsikált is.

         Én nem tudom hogy lehetett ez, de az egész négyemeletes ház egy hatalmas zenedobozzá vált azokra a percekre, amíg pengetett. Angyalok koncertje volt, a mennybolttól a fekete mélységekig áthatott minden szintet, jókat, rosszakat egyaránt. A pincében még voltak német és szovjet katonák, - nyilván ők is fülelték - akik tizenöt évvel a második világháború befejezése után, itt felejtve, némán és feszülten készültek utolsó összecsapásukra (éppen, mint japán katonák távoli szigeteken elveszve), tökéletesen láthatatlanra álcázva.         Hittem is, nem is, de Stoll Gabi a negyedikről meggyőzően állította, hogy házunk pincéjében „fontos hadászati vonal húzódik”, de erről semmiképpen nem beszélhetünk, mert „a rendőrség is nyomoz” az ügyben. (Végső bizonyítékként előhúzott egy „roppant veszélyes fegyvert” is: vékony, éles fémszalag darabokat, amiknek oldalán centiméteres beosztás látszott. Kicsit megtapogathattam az ágya alatt rejtegetett hűvös vasakat, s arra gondoltam, ilyen hideg lehet az igazi háború.)

         Negyedórát pengette hárfáját a néni? Úgy beleámultam magam, hogy évszázadokra ott felejtődtem a körfolyosó rácsához illesztve fejemet. (A vas falevélminta piros nyomata percekig látszott még a homlokomon.)

         A lakók tudták mit kíván a szokás, az illem, a közhangulat.

         Tíz-, húsz- és ötvenfilléres alumínium pénzdarabkákat guberáltak elő bukszákból, bugyellárisokból, briftasnikból, kötény- és nadrágzsebekből, ki mennyire értékelte a műsort, s mennyit engedhetett költségvetése.

         Ki találta ki, hogy a kicsi érmécskéket ne csak úgy lehajítsák, s szétguruljon, nem tudom, de mindenki tépett egy csíknyi újságpapír szegélyt, s abba göngyölve dobta az udvar kövére a művész honoráriumát.

         Taps helyett a hárfa tündérkoncertje után a becsomagolt fillérek koppanásának spontán etűdje hallatszott. (Mindenki ügyelt, hogy ne a nénit, vagy hangszerét találja el adományával.)

         S nem csorbult méltósága, ahogy meggörnyedve végigbóklászta a kövezetet, hogy minden darabkát összeszedjen. A lakók nem várták meg a végét, ez ennyi volt.

         Legalább pár percre kiszínezettnek tűnt az amúgy reménytelenül szürke és sivár világ.