Szerényi Gábor: A varázslóra várva

         Egyedül maradtam, megtehettem.

         Azért kikukucskáltam a konyhába. Erzsike néni bárhonnan kinőhetett a semmiből. (Ő nevelési célzattal néhányszor odafogta kezem a szekrényajtóhoz, és párszor rácsukta. „Ne kutlákodj Lacika!” Százharmincnyolc éve alatt egyetlen egyszer nem láttam mosolyogni, még néhány szál bajuszkája is zordan meredt a Népszínház utcai négyes társbérlet ételszagú légterébe.)

         Iduka, a házunkbeli Kicsi presszó dundi takarítónője sem volt a bérleményben. Bár lehet, hogy kicsinyke cselédszobájában feküdt gömbölyűn a dunyha alatt. (Igaz, akkor rezegve szólna a néprádióján valami magyar nóta, vagy a Szabó család folytatása. „Icu elhárította Kárpáti közeledését, Szabó néni pedig bement a tanács panaszirodájára, hogy elégtételt vegyen, amiért csúnyán megbántották.”)

         Apu szolgálatban – „ke-szo-sze-va-csü-hé-pé”, vagyis kedd, szombat, szerda, satöbbi beosztásban („vasárnap benn tudom nézni a meccset a főnök irodájában! De ez titok!”), anyu kávéfőző a Kicsiben, Terka testvére elintézte, hogy közel legyen munkája. (Tényleg csak egy fél emeletet kell leszaladnia, viszont sokat van estére is beosztva. „Lacika, ott van a gázon a rizses hús, egyél rendesen, savanyúság a kredencen, csak utána edd meg a Tátra csúcsot, mire följövök, aludjál már, fogat mosni ne felejts, és a leckéd is legyen készen!”)

         Mire várjak még?

         Kinéztem az ablakon. Hullt a hó kitartóan. Fősped-Főtefu. Ez volt kiírva szemben. Zörögve jött a villamos az EMKE felől, a 37-es éppen, zötyögött tovább a Teleki tér felé. (Végállomás a keresztúri temetőnél, az Óperencián is túl.) Fekete télikabátos ember ballagott aktatáskával a kezében, kalapján fehérlett a hó, a járdaszélén már felkupacolva fagyott össze a csapadék.

         Szénszünet. Ezért nem kellett iskolába menni. És a karácsony is közelebbinek tűnt így. „Viri a varázslat, Piri a parádé, Csilicsalamádé, hipp és hopp, szervusz Balogh Gyuszi!” Rádiójátékot hallgattam. A lassan melegedő, nagytestű, politúrozott, fényes, sötétbarna Orion készülék hangja magával ragadó volt. Ültem a földön a szőnyegen, ölemben füzet, mellettem könyv, Vernétől A lángban álló szigettenger, vékony, fűzött kiadás, de szép, eredeti acélmetszetekkel, amiken jól meg lehetett tanulmányozni a gyönyörű, sokárbocos hatalmas hajókat, rajtuk a szigorú tekintetű hős kapitányt, karddal és messzelátóval a kezében…     

          „Piri a parádé…” Hatott a rádiójáték. Balogh Gyuszi szorongatott helyzetében rendre elmondta a varázsigét, szólongatta a varázslót, és Csilicsala bácsi mindig jött is: „szervusz, Balogh Gyuszi!” Meghallgatta gondjait, s jó tanácsokat adott. 

         Mit kérjek én?

         A karácsonyi ajándékokat lehetett sejteni. Egész ősszel mondogattam már, hogy olyan fatusájú fémcsövű, parafadugót kilövő játékpuskát annyira szeretnék („ugyanolyat, mint a Stoll Gabié, madzagon van a lövedéke, higgyétek el, nem veszélyes!”), ennek van esélye, meg valószínű egy új könyv, talán a Makacs Keraban, szintén Vernétől, meg édességek. Erzsike nénitől a szokásos kockás flaneling, persze minden évben nagyobb, mert növésben vagyok. Zordan fogja átadni, pedig senki nem kényszeríti, hogy részt vegyen a karácsonyban. Ami a szeretet ünnepe.

         Rokonunk ő, özvegy Fabó Nándorné, az egész lakás az övé volt, férje meghalt, gyereke nincs, az új rend úgy döntött ossza meg a szobákat másokkal, ennyi nem jár neki. Ha már a hatalom, a dolgozókénak mondott diktatúra kifosztja, legalább próbált nem vadidegeneket beengedni. Hát apám lett az egyik albérlője. Másodunokatestvér, de abban reménykedett, hogy apa elveszi feleségül. E helyett idehozott még egy nőt. Fiatalt, szépet. Aki ráadásul szült még oda egy gyereket.

         „Jézusmária!” Mondtam egyszer, amikor a sötét fürdőszobában Erzsike néni kinőtt a kopott csempés falból és véletlenül nekiütköztem. „Mióta van neked Jézusmáriád, Lacika?” Kérdezte szigorúan. Vállat rántottam észrevétlenül. Csak néztem mohón sóvárogva régi, díszesen faragott, fiókos komódját, de jó lenne „kutlákodni” benne!

         Oldalt pillantottam, a Füles újság címlapján egy pirospöttyös fürdőruhás színésznő mosolygott. Vonásait, alakja hajlatait szürke grafitceruzával erősen átrajzolták. Feri bátyám volt a tettes, indigóval másolta a néni testét. (Az aktot rákasírozta egy funérlapra, azt gondosan körbevágta lombfűrésszel, gyártott egy meztelen női testet, kétdimenziósat, egyarasznyit, de fantáziagerjesztőt.)

         Mit kockáztatok?

         A cserépkályhában már nem égett a tűz. Pár nappal korábban egy kavicsot tettem a brikettek közé, azt hittem elégett, mert nyomát sem találtam. Vagy az anyu dobta ki, vagy vannak varázslók.

         Eltátottam a szám.

         Lesz, ami lesz.

         Nincs itthon senki, nem kell szégyellni.

         „Csilicsala bácsi!” – kiáltottam vékony hangon. Elhittem, hogy nemcsak a rádióbeli Balogh Gyuszinak jelenik meg, hanem nekem is.

         Annyira szerettem volna.

         Azt néztem, hogy milyen tompán fehér az olajfestékkel fedett ajtónk. Mintha abból a fehérből kellett volna előjönni valakinek. (És nem a kicsike réz falikútból, ami a szobában az albérlő (apukám) borotválkozó mosdócskája volt, valószínűtlenül kicsi csapocska, amiből hideg vizet lehetett engedni.)

         Egy pillanatra azért szövetséges lett az egész szoba. Elhangzott egy gyerekkívánság, és tényleg minden addig zörgő, moccanó hang, reccsenő padló, kinti zúgás hirtelen csönddé vált. (Még a 37-es villamos is némán homorított.)

         Fél pillanat lehetett.

         Teljes csend.

         Ennyit megengedett a világ láthatatlan kormányzója.

         De nem jött senki.

         Füleltem, ki érhette tetten szégyenem?

         Erzsike néni szendereghetett két szobával és ötezer évvel arrébb.

         Jó, beláttam, hogy ez így nem működik.

         Más a rádió, és más a Népszínház utca.

         Kudarcot vallottam, de nem adtam fel.

         Még tizenegy nap volt karácsonyig.