Szerényi Gábor: Egy szaloncukor meséli

Én vagyok a szaloncukor. Tiszavirág életre tervezett alkalmi munkás. A karácsonyfadíszek proletárja. Nemzedékek óta szórakoztató-iparban dolgozunk rokonaimmal, évente egyszer a téli szezonban.

Mint többi édes testvéremnek, úgy az én felmenőimnek is a napfényes  latin-Amerika az őshazája, ahol karib lányok gyöngyöző nevetése és trópusi izgalmak teszik vonzóvá az életet. Kérem Önöket, ne ábrándítsanak ki a cukorgyárak korszerű üzemcsarnokairól szóló történetekkel. hadd színezzem családi legendáimat kedvem szerint. Arra a  kis időre, amit a világot jelentő tűlevelek között töltök, ennyi nekem is jár talán.

Gondoljanak bele! Kis szerep az enyém, mondhatni statiszta vagyok. Ha lenne színlapja a karácsonynak, ott a névsor aljára írnának, a huszonnyolcadik alabárdos és a népség, katonaság közé. Ez persze korántsem jelenti, hogy nélkülözhető volnék. Sőt. A társadalmi közmegegyezés szerint szabványosan feldíszített fenyőfa nélkülem olyan lenne, mint Széchenyi szerint a nemzet ipar nélkül: félkarú óriás.

Nem dicsekvésből mondom, de tisztában vagyok adottságaimmal.  Testméretem nagyjából megegyezik egy átlagos iskolai radír termetével. A hasonlat nem véletlen. Jómagam az érzelmek világában töltök be hasonló szerepet a törlőgumiéval. Tessék próbát tenni! Szánjanak egy szem szaloncukrot egy gyermek bánatának kiradírozására. Majszoló kedve a bizonyíték, hogy a boldogság, ha rövid is, de édes.

Érnek persze bennünket, szaloncukrokat alantas vádak is. Hogy például kettős ügynökként a fogorvosi jövedelmek, vagy a fogyasztó szalonok forgalmának növekedésében is kimutatható a tevékenységünk. Mintha legalábbis mi pedáloznánk, nyomakodnánk a mohó szájak felé!

Jellemző, hogy minket orvul szoktak bekapni. Reszkető, fürge kézzel bontják sztaniol védőruhánkat, hogy aztán bűntudatosan úgy tegyenek, mintha csak díszt igazítottak volna meg. Holott módszeresen legelik a fát! Egyesek nem átallanak arra vetemedni, hogy az üres csomagoló-papírt olyan formájúra nyomkodják, mintha még benne lenne az édesség.

Gyűrött fehér papír alsóruhánk, a horpasztott ezüstburok azonban árulkodik. De nem baj.  Végülis ez a mi nagyjelenetünk. Színt és ízt  viszünk az ünnepi műsorba. Szerepünk szerint minden karácsonykor hősi halált halunk, de nem cserélnénk azokkal a társainkkal, akiket valamilyen okból mégsem esznek meg. Az egyéves szaloncukor már múmiának számít, s a legelvetemültebb édességimádók is gyanakodva kerülgetik. Hiába a hivatalos írás, hogy a „termék őrzi minőségét”.

Csokis? Vagy zselés? Netán gesztenyés? Ez itt a kérdés. Egy harapás és minden kérdésre kész a válasz. Addig is, amíg ez bekövetkezik, „lógunk a szeren”. Öltözetünk tompán csillog, méltán tükrözi a fényeket. A karibi cukornádültetvényekről ábrándozunk míg jelenésünkre várunk. Aztán egyszerre csak hirtelen itt a nagy pillanat! Egy láthatatlan színházi súgó előremondja szerepünk: „ Fogak közé beugrani, meghajolni, tapsgép!”

Mindent fegyelmezetten végrehajtok, mint a rendíthetetlen ólomkatona – nekem a színpad szent. Nyugodt vagyok és derűs, a pénz nem érdekel, lódítok egy kicsit.

Egyébként  – mint minden évben – így jövőre is. megint feltámadok.