Szerényi Gábor: Petrucz néni ládája

         „Nem úgy van most, mint volt régen, nem az a nap süt az égen, nem az a nap, nem az a hold, nem az a szeretőm ki volt.” Dúdolgatom a népdalt, hiszen olyan volt ezen a tájon élni régen, mint falun. (Holott a város sűrűjében.) Ideszülettem, itt töltöttem legfogékonyabb éveimből számosat, van hasonlítási alapom. Hadd idézzek meg néhány régi képet, néhány régi alakot, akik már régen nincsenek.

         A hatvanas évek elején még élt egyfajta családiasság a környéken. Ki hinné, hogy a Blaha Lujza tértől egy stációnyira, a villamos első megállójánál, a járdán ott üldögélt sámliján, fadoboza mellett Petrucz néni, aki egyszemélyes vállalkozóként – vagy kisiparosnak hívták akkor? – javítgatta a cipőket, szandálokat ott helyben. Egészen pontosan festette a megkopott, jobbára női szandálokat, gyerek-lábbeliket.

         Petrucz néni több volt, mint javító-szolgáltató. Kötényben, kissé görnyedten üldögélt helyén, s beszélgetett nemcsak kuncsaftjaival, de minden ismerőssel. Esténként belakatolta ládikóját, ebben voltak a kefék, ecsetek, talán cipőpucolást is vállalt, bár szegény környék volt ez, nem tudom ki urizált volna itt. Mindenesetre senki nem bántotta a fadobozt, nem találták még fel a grafitit, egyáltalán: valahogy becsülete volt ennek a kisiparnak.

         Mosolygós volt ez a Petrucz néni, olyan beszélgetős fajta, akin így utólag jól látom, elvégezte a sors keserű szobrászmunkáját, vonásait nem lágyította más csak a szeméből sütő szeretet.

         Mintha nem lett volna neki saját gyereke, de ettől nem lett gyerekgyűlölő – mert ilyen is van sajnos – hanem helyette olyan kedves tudott lenni ezzel a sok kis szaladgálós Ratkó gyerekkel. (Ratkó Anna, korabeli politikus bíztatta, ösztökélte a gyerekvállalásra az ötvenes évek elején a fogyó lakosságot, ezért hívják így az ekkor született nemzedéket.)

         Voltak csínyek persze, például húszfillérest a villamossínre tenni, s megnézni miként laposodik ki, miután végiggördült rajta a 37-es, vagy 28-as villamos. Ó, ez nagyon izgalmas volt! S milyen bánatos csúnya az eltorzult kis alumíniumdarabka, ami így született.

         Petrucz néninek járt a keze, miközben úgy emlékszem folyton beszélgetett. De akkoriban úgy mondták, az volt szokásban, hogy nem szabad rest módjára üldögélni, valami hasznosat kell tenni. Suvickolt hát szüntelen, talán akkor is fényesített valami leharcolt szandált, ha az már szép volt.

         A villamos járt rendületlenül, a megállóban fel- és leszálltak, de Petrucz néni nem volt útjában senkinek, pedig akkor is sietős volt az élet. (Bár korántsem annyira, mint napjainkban.)

          A kis faládikás támaszpont hozzátartozott a mindennapokhoz. Mikor került oda, talán ki lehetne nyomozni korabeli dokumentumokból, ipari engedélyekből, hiszen annyi mindenhez kellett hivatalos papír, s a hatalom mindig szeret dokumentálni. („Ami nincs aktába iktatva, az nem is létezik”- ez a mindenkori hivatal diktátuma.)

         Hírforrás is volt ez a Petrucz néni, rá lehetett bízni lakáskulcsot, üzenetet, gyakorlatilag mindig a helyén tartózkodott. Érdekes, hogy enni, inni nem láttam talán soha, pedig bizonyosan táplálkozott, de valahogy olyan diszkréten tette, mint aki úgy gondolja, hogy egy nyilvános munkahelyen ezt nem illik.

         Mögötte volt a Kicsi eszpresszó, ott kávézhatott, s a mosdót is szabad volt neki használnia. Mi, gyerekek természetesen nem sokat törődtünk vele, köszöntünk, „csókolom!” s futottunk tovább, mert a gyerek gyakorlatilag mindig fut, még akkor is, ha nem szabad.

         Hol lakott, milyen körülmények között, kivel – nem tudom. Mint ahogy azt sem, milyen magas volt, ha esténként felállt a sámlijáról, lelakatolta ládikóját, s merre indult, hová ment, mivel foglalkozott egyébként.

         Én is önző vagyok, elfoglalt mindig a saját életem gondja, bánata, nem figyeltem én ezt a szegény Petrucz nénit, szaladtam szívettépő reménytelen szerelmek után, tékozoltam másokra időmet.

         Legalább egyszer megálltam volna, kilesni őt, ahogy sóhajt, ahogy elindul az éjszakába, ahogy elbúcsúzik örökre cipőktől, szandáloktól, szívében végtelen bánattal, s lépked messze, egyre messzebb a Köztársaság téren, túl a Gázgyáron, túl a Fiumei – akkor Mező Imre – úton, képzetem szerint fel az égbe.

         Ott, a mennyei Népszínház utcában egyszeriben megint fiatal lány lesz, mosolygós, üde tündér, aki angyalok cipellőivel játszik, s belémerül egy derűs, mennyei képbe, ami olyan giccses, mintha a Nagyfuvaros utcában készült volna egy ócska kis műteremben.

         Mert a legmézesebb ábrándok mindig kopott, poros, szegényes műtermekben születnek.

         Így képzelem el Petrucz nénit, hogy valahogy a fantázia világában, legalább ott egy kicsit megdicsőült, holott tudjuk, hogy az élet sokkal szürkébb prózaisággal intéz el bárkit.

        Napjainkban semmi sem emlékeztet a Petrucz néni egykori ládás műhelykéjére, más kor ez, nem lehet már többet ilyen hangulatnak helye sem itt a Népszínház utcában, sem sehol másutt ezen a földön.