Szerényi Gábor: Stampedli az óceánban

     Régi kollégám és jó barátom időnként csatlakozik Gellért-hegyi lődörgéseimhez, ilyenkor fel-felidéződnek korábbi korszakaink, amiket különböző médiumoknál töltöttünk. „Emlékszel, hogy a Világnál a Frangepán utcai szerkesztőségben egy hatalmas szobát egyedül birtokoltam, mint a lap grafikusa? Két telefonom is volt az íróasztalomon, sőt, otthonról egy nagy perzsaszőnyeget is bevittem, életemben akkora helyem nem volt – azóta sem -, mint akkor ott!” Lelkendeztem az 1989-90-es években körülbelül másfél évet élt politikai hetilapnál mámorosan telt korszakról. A rendszerváltónak is nevezett időszak mintha egy folyamatos tavasz lett volna, telítve a remény sugallataival.
     „Akkor rajzoltam össze magamnak az első autómat” – merengtem a száraz avaron lépkedve, nem feledve, hogy a sok kis újságrajzért kapott honoráriumból azért csak egy nyolcéves, 105-ös Skodát tudtam venni, használtan persze. Mindegy, az átélés számított, meg az, hogy minden csak nyitánynak látszott: „majd egyre jobb lesz minden” – ezt képzeltem többedmagammal. (És több dologban így is lett. Nem lehetek hálátlan jósorsomért.)
     Riportok, interjúk, jegyzetek – a nyomtatott sajtóban, aztán a tévében is, minek is tagadnám, szeretem ezt az életformát. Kicsit irigylem barátomat, mert ő kockás, spirálfüzetbe, sorszámozva, szorgalmasan beírogatja minden munkáját, így a kezdetektől könyveli, dokumentálja ki mindenkit, mi mindent megírt pályafutása során. (Én csak vergődöm feldolgozhatatlan papírtömegeim között. Olykor nekiveselkedem rendszerezni őket, de a dossziéhegyek tektonikus mozgásai rendre legyűrik áttekinthetőségre vágyó énem katalogizáló törekvéseit.)
     „Ne hidd azt, hogy bárkit is érdekel, hogy mondjuk három évvel ezelőtt készítettél egy ütős, jó anyagot, mondjuk egy szobrászművészről” Így hűtötte lelkendező múltidézésemet barátom. „Az olvasót, nézőt nem a hűség jellemzi, de minek is kéne ápolnia a hírek óceánjában egy-egy stampedli tudósítást, bármilyen jól sikerült is…” 

     Lépkedtünk tovább a Tabán felé, az immár észrevétlen becsatlakozott láthatatlan társsal, a hiábavalóság érzetének kísértetével. Nem ellenkeztem, beláttam, hogy ez leginkább tényleg így van. Olykor levelet ír, vagy telefonon fölhív egy-egy képzőművész, megengedem-e, hogy a róla írott cikket megjelentesse egy életművét összegző albumban. „Megtisztelsz, kedves barátom”, nyájaskodom ilyenkor, s nem jut eszembe, hogy az újabb publikációért akárcsak célozgassak honoráriumra. („Valami kisebb művet csak felajánlanak? – Inkább nem szoktak.”)
     Az íróasztal fiókjában fekvő kézirat változik az idő múlásával. 
     Még az ordítóan elhibázott, rossz írásokat is érdemes eltenni, s évekkel később próbaképpen újra elolvasni. Emlékszem olyanra, hogy ciccegtem, sziszegtem, a fejemet fogtam, hogy atyaúristen, ez rettenetes, hogy voltam képes ilyen szégyenteljesen vacakul megszerkeszteni egy anyagot… Aztán lehiggasztva magam, mint egy operáló orvos, nekiálltam finoman kimetszve mondatokat, egy félmondatot, egy jelzős szerkezetet, egy hangulatfoszlányt, egy áttételes utalást új életre kelteni. 

     Mit szaporítsam a szót? Teljesen átírtam egy-egy régi sajnálatos baklövést. És lett belőle valami teljesen más. Ami köszönőviszonyban sem – nem, abban mégis maradt, köszönőviszonyban az eredeti, őspéldánnyal. (Igazolva újfent, hogy a kreatív ember a kudarcból tanulja a legtöbbet.)
     De sőt: kell is a kudarc. Így licitáltunk egymásra immár a budai várhegy felé kapaszkodva fel a Sarló utcán. (Jó kis utca ez, egyetlen házszám sem tartozik hozzá, ugyanis a szegélyező épületei vagy a Váralja utcából, vagy az Attila útról nyílnak kapuikkal.) 
     „Kell neked az összegyűjtött Világ-ok sorozata?” Próbálkoztam be barátomnál ravaszul. Egyszerre szabadulna fel hely papírtömbjeim között, s megspórolnám a rossz érzést, hogy e sajtótörténeti emléket csak úgy az enyészetbe lökném. (Rajzaimmal, írásaimmal együtt.) „Be kell szkennelni, úgyis kiszáradnak azok a fatartalmú papírok, s szétporladnak.” Ekként hárította el a raktározási teendők áthárítását az amúgy gyűjtögető hajlamú barát. 
     Aztán nem beszéltünk többet arról, hogy a digitalizált archiválás is inkább önmagunk megnyugtatását szolgálja. Ne borongjunk a múló időn. 

     Ezt például láttad itt? Mutattam a várhegy oldalában csálén sorakozó szőlőkarókra. Megpróbálják újraéleszteni azt a szőlőkultúrát, amit a tizenkilencedik század végén elpusztított a filoxéra. Első nekifutásra nem sikerült, kiszáradt gyökerek, kusza földterület mutatta, hogy a szőlőt nem elég telepíteni, de igen gondosan kell vele bánni, - folyamatosan.
     Bölcs gazdához illő magasztosan közhelyes merengésemet hegyen bóklászó barátom így szakította félbe: „És mikor adsz egy újabb rajzot a gyűjteményembe?”