Szerényi Gábor: Játékkutyust Párizsból

          Az Oktogonnál (1966-ban November hetedike tér) tényleg ott volt a Filatelista bolt. Ahogy mondták. Kirakatában különböző országok színes bélyegei. Sorozatok, egyedi darabok a világ minden tájáról, mesésen egzotikus sejtelmeket sugallva. (Például 10 centes zsiráfos bélyeg 1925-ös kiadás Tanganyikából! Meg amott – ni! – egy csatahajós Ausztráliából, még a kiságyúk is látszanak rajta, de szép.)

         Ez volt az utolsó lehetőségem. Megszerezni valamit.

         Egy kincset. (Ami csak nekem kincs persze, felnőtteknek egy gyerekes semmiség.)

         Illegálisan, mert a hivatalos, „rendes” utak már elzáródtak. És ezt a merész tervemet bélyegekkel láttam már csak megvalósíthatónak.

         Egy percre megálltam a bejárattól tisztes – legalább öt lépés – távolságra. Azzal az izgalommal, amit egy tizenhárom éves gyerek érez, amikor nagyon akar valamit, és a világ ugyanezt nagyon nem akarja engedélyezni. Nyirkos, csatakos, szürke november volt. Az újságosbódé kínálta a szokásos lapokat: Ország-világ, Fáklya, Képes nyelvmester, Pajtás gyerekújság, Dörmögő Dömötör és persze Füles is kellette magát, benne a rejtvények mellett olyan izgalmas képregényekkel, mint Conan Doyle-tól A sátán kutyája, rajzolta Korcsmáros Pál. (A Szovjetunió címlapján valami űrhajós kép volt – az nem érdekelt.)

         Igen, innen eredt minden.

         A képregényektől.

         Feri bátyám indigóval másolta a rejtvényújság címlapjáról a fürdőruhás nőket (aztán funérlapra kasírozva, lombfűrésszel körbe is vágta őket), én viszont a folytatásos képregényeket gyűjtöttem, teljesen magával ragadtak a Rejtő Jenő történetek, Sherlock Holmes detektív kalandjai, a Zórád Ernő rajzolta világ. (A majmok bolygója, A törökfejes kopja, A beszélő köntös.)

         Kiszínezte az életet ez a fekete-fehér képes kivonat. (Mert mindig intettek, hogy a képregény sosem adja az alapjául szolgáló művek egészét.)

         Nem baj.

         Teljesen rákaptam, hogy mindig megvegyem a hetente megjelenő újabb folytatást. A három testőr Afrikában, Akli Miklós, Hét pofon, A piros kör, Esőisten siratja Mexikót, és a többi – felajzva olvastam, s kedvtelve nézegettem a rajzokat. (Hogy röpül Fülig Jimmy balegyenesétől egy hétpróbás martalóc a kikötői dokkban, Korcsmáros Pali bácsi de érzékletesen ábrázolta lendületes tusvonalaival!)

         Egy szenvedélyt csak egy nagyobb szenvedély képes fölülmúlni.

         Egy Baross utcai trafik kirakatában egyszer megláttam egy gyönyörű színes, nagyméretű rajzot. Indiánok és cowboyok a Vadnyugaton. Lóháton, colt pisztollyal, Winchester puskával, tolldísszel, illetve Stetson kalapban, prérin száguldva, méltósággal állva a vöröslő kanyonokban, bőr lábszárvédővel, kék katonakabátban, íjjal, indián sátorral, lobogó csillagos-sávos zászlóval. Percekig lenyűgözve bámultam ezt a csodálatos látványt.

         Stoll Gabi, aki fontos kérdésekben mindig mindent tudott, közölte, hogy ez a kép a Pif újság melléklete. Ez egy francia lap, fűzte hozzá, de Magyarországon is kapható, egyébként Vaillant az igazi neve, Vaillant le journal de Pif, jegyezte meg szellemi fölényét egyértelművé téve.

         Még kimondani sem tudtam ennek az elképesztő csodának a nevét, de már tudtam, hogy az életem döntő fordulatához érkezett. Volt az addig keserves, sivár, szürke monoton pokol, a Bacsó Béla Utcai Általános Iskola reménytelen rabságában. A bús pesti létezésben. (Ahogy később magamra ismertem A szegény kisgyermek panaszai versciklusban.)

          És íme, eljött a lelket felszabadító, ezerfényű, lüktető izgalmat adó, tartalmas, igazi élet. Pif, a párizsi kutya vidám csatái Hercule macskával, Teddy Ted pisztolypárbajai, Gai-Luron, a flegma, álomkóros blöki filozofikus csavargásai. Összeállt a gyermeki ábrándkép: Eiffel toronnyal, Belmondo filmekkel, Louis de Funes és Fantomas párbajával, Vidocq és Arséne Lupin leleményeivel. Korai, de elementáris szerelemmel Juliette Greco és Myléne Demongeot iránt, (pedig előbbi még maga volt Belphegor a Louvre fantomja is! Ebből is látszik a szerelem irracionális, konvenciókat elsöprő téboly, különösen gyereklélekkel.)

         És ezernyi új és új hír egy szebb, jobb, szerethető, lelkesítő, érdekfeszítő világból: Franciaországból. Ami épp elérhetetlenségével sugallta, hogy ott van a méltó élet. Derűvel, játékkal, jóléttel. Csupa kedves és jó emberrel. El nem fogyó laza és elegáns életörömmel: „Joie de vivre”.   

         Ahová – úgy tetszett akkor – én soha, de soha el nem juthatok. (És így a valóságnak nem is volt módja korrigálni túláradó fantáziámat.)

         Ez mind a szívemre szállt, ahogy ott álltam a szürke és reménytelen téren, a bélyegbolt kirakatánál 1966-ban. Egyszerre aggódtam, mert jó gyerekként nem akartam semmi tiltottat tenni, s egyszerre mégis el-elfogott valami ínyemet bizsergető izgalom, hogy mégis hozzásegítem magam valami mámorítóan édeshez.

         Nem hagyott nyugodni az a vágy, hogy valami közöm legyen hozzá.

         A tápcsatorna maga az újság volt. Hiába próbáltak fékezni.  („Már egy kicsit bolondéria ez, hogy mindig Vaillant-ot bújod” - intett imádott édesapám is, miközben igyekezett a francia nyelv tanulására ösztönözni.)

         Buzgón szótáraztam. Arthur, (le fantome justicier) az igazságosztó kísértet történeteit, a lap címadó kutyusának kalandjait, s persze izgattak a hirdetések is. Az egyik ilyen újságbeli akció révén bonyolódtam a bélyegboltba vezető kalandba. Lehetett ugyanis rendelni gumiból készült Pif kutya játékfigurát. Postai úton. Néhány francia frankért cserébe.

         Bagatell. Gondolhatjuk ezt napjainkban. Mi ebben a kaland?

         1966-ban édesapám komolyan vette a dolgot. Úgy vélte érdemes megtámogatni ezt a gyerekvágyat, majd még lelkesebben veti magát fiacskája a vocabulaire, grammaire (szókincs, nyelvtan) tanulásába. Főkönyvelőként számot vetett azzal is, hogy itt bizony – bármily csekély összegről is volt szó – egy imperialista, kapitalista országgal kellene pénzügyi kapcsolatba lépni. Törvénytisztelő állampolgárként szabályos kérvényt írt az illetékes hivatalba. Röviden tájékoztatta a Magyar Nemzeti Bank tisztviselőjét, hogy engedélyt kér tizenkét francia frank átutalására, gyermekjáték vásárlása céljából.

         Vártunk. Úgy képzeltük, hogy kérésünk csekély volumenű financiális komplikációt jelenthet népgazdaságunknak. (A Pif kiadója ráadásul – úgy hírlett - a francia baloldal érdekköréhez tartozott. Ez sem ronthatta akkori esélyünket.)

         A válasz rövid, lényegretörő volt.

         „Nem áll módunkban a kért valuta átutalását engedélyezni.”

         Nagyon sokszor elolvastam a postán érkezett hivatalos levelet. Mintha abban reménykedtem volna, hogy egyszercsak az ellenkezőjét lehet kiolvasni az üzenetnek. („Meg kell tanulni veszíteni is” – próbált édesapám tartást nevelni belém, s a legendás angol sportmentalitást emlegette. Én azonban sötéten spekuláltam tovább. Akkor már olvastam a maquisard-okról, a francia ellenállókról, akik bátran küzdenek az elnyomók ellen. És Pif, ott a messzi Párizsból tovább izgatott.)

         Hová lenne a világ, ha mindig minden úgy lenne, ahogy hivatalok eldöntik? Természetesen eszembe sem jutott, hogy törvényt szegjek. De amikor valaki – s a történelemben olykor-olykor felbukkan egy később a nevét a feledésben elvesztő valaki – azt tanácsolta (S. Gabi?), hogy küldjek csekk, utalvány, vagy készpénz (természetesen magyar forint) helyett bélyegeket, nem haboztam.

         „Posta-tiszta” legyen, vagyis nem lepecsételt, és persze francia.

         Az Oktogonnál (akkor még mindig „novhét” tér) felderített filatelista bolthoz a zsebbe már összekészített, többször átszámolt, gyereknek igazán jelentős összeggel érkeztem. A vásárlás azonban meghiúsult. Nem volt ugyanis elég francia bélyeg a készletükben.

         Összetörten kóvályogtam ki az utcára, a tizenhárom évesek tragikus világfájdalmával. Egy szürke nagykabátos komor férfi szólított meg, „milyen bélyeget keresel?” Vakmerően követtem egy félhomályos kapu alá, s leszámoltam kezébe a bélyegek árát. Táskájában – csodák csodája – megvolt az áru. Nem csapott be.

         Néhány héttel később megérkezett Franciaországból a „petit jeu”, a kis játék. A csomagoláson látszott, hogy a vámhivatal igen alaposan átvizsgálta. Szétszedték, összerakták, átkötözték, újraragasztották, lepecsételték többször is.

         De akármennyire kutatták gyanakvóan, cselt szimatolva, rejtett értékeit keresve, semmi mást nem találtak, csak egy gyerek álmát, egy műanyag játékkutyust.