Szerényi Gábor: Pislog az ellenség

 A Stoll Gabi volt az oka mindennek. (Meg Fidel Castro.)
 „Kimegyünk a Kútvölgyi kórházhoz, vannak igazi puskagolyók az árokban!”
 Hat év telt el 1956 óta, és kilencévesek voltunk.
 A nyolcadik kerületi Népszínház utcából átmenni Budára igazi kalandtúra volt. Ismeretlen villamosjáratokkal kell menni, át a városon, messze túl a Tabánon is. Pedig már az vadregényesnek bizonyult. A hírek szerint a várhegy aljában egy gyerek szárnyas gránátot is talált. Valódit, fel nem robbantottat. (Ez én voltam, igazi rendes jó gyerek, a zsákmányt nyomban odavittem egy posztos rendőrhöz, aki a várt dicséret helyett majdnem felpofozott: „tedd le a földre azonnal és futólépés haza!”)
 Az expedíciónk sikeres volt. Rozsdás töltényeket ástunk ki, alig kellett a földet feltúrni a kórháztól pár méternyire. Ügyet se vetett ránk senki - gyerekek játszanak -, sárosan zsebrevágtuk a zsákmányt, és uzsgyi haza.

 Hatvan szovjet hajó tartott ekkor már Kuba felé, nagyrészük hadianyagot szállított. Minderről persze mit sem tudtunk, ahogy arról sem, hogy az amerikai vezetés miként próbált megbizonyosodni arról, hogy a szállítmány tartalmaz-e rövid- és közép-hatótávolságú ballisztikus rakétákat. (McCone, a CIA főnöke szerint igen, de az elnök és fivére, Bob Kennedy, igazságügy miniszter, valamint Rusk külügyminiszter és McNamara hadügyminiszter szerint az oroszok nem kezdenek ilyen veszélyes manőverbe. Igazán megkérdezhettek volna minket, magyarokat, s megspóroltunk volna nekik néhány keserves csalódást.)
 A negyedik emeleti baráti lakás udvarra néző kisszobájában mi mindenesetre haladéktalanul hozzáláttunk titkos hadműveletünk betetőzéséhez. Egy tekintélyes súlyú vassatuba jó erősen befogtuk az első töltényt, s egy fémráspollyal nekiálltunk lecsiszolni róla a rozsdát. (Erről meg valószínűleg sem a szovjetek, sem az amerikaiak nem tudtak. De a Stoll család sem.)
 Ma sem értem, hogy történhetett, hogy – nem történt semmi.
 A fizika törvényei szerint az alapos, kitartó reszelés keltette hő által a Kútvölgyitől a Népszínház utcáig kabátzsebben szállított, szárított muníciónak egyszerűen fel kellett volna robbanni.
 Jó, nem mindig a kiszámítható az, ami érvényesül. Ami logikus.
 Egy évvel korábban a Disznó-öbölben az emigráns kubaiaknak – jelentős amerikai támogatással – a papírforma szerint el kellett volna söpörni Castro még friss kommunista rendszerét. Az sem sikerült.

 Stoll Gabi a mennyezetről csüngő 40 wattos csupasz izzó fényében vizsgálgatta a csillogó veszedelmet. Jó szerencsénket, hogy nem robbantunk fel, tovább támogatta, hogy meguntuk a csiszolás unalmas robotját. A veszélyhez azonban a magunk gyerekmódján ragaszkodtunk: „izzítsunk vasszöget a gázlángon!”
 Volt annyi eszünk, hogy harapófogóval tartottuk a sparhelt tüzébe a tényleg gyönyörűen vörösödő, majd fehéredő szöget, sőt, utána a vízcsapnál le is hűtöttük. (De nem eléggé, így amikor megmarkoltam csak azért nem ordítottam fel, mert rögtön szégyelltem, hogy milyen ostoba voltam.)
 A kubai rakétaválság bizonyos tekintetben - ha természetesen óriási léptékkülönbséggel – hasonlóképpen eszkalálódott, mint amikor a játszótéren két erős csapat szembekerült egymással. („Jó lesz, ha elhúztok innen, mert jön a bátyám száz haverjával, akik mind voltak katonák, és mind meg van nősülve.” Ez a szóbeli fenyegetések gyöngyszeme valóban elhangzott egy alsó tagozatos bandaháború során.)

 Az egymásnak feszülő nagyhatalmak a tényleges fegyverzettel való megfélemlítés mellett szintén dolgoznak dumával. Dean Rusk, amerikai külügyminiszter, miután szájkaratét vívtak a szovjetekkel, de sikerült összecsattanás (világháború?) kihagyásával megegyezni, elhíresült mondásával foglalta össze a lényeget: „Szemtől szembe néztük egymást, és a másik egyszer csak pislogott.”
 Mi, kilencévesek ott a Népszínház utcai támaszpontunkon még nem tudtuk, hogy a mi lesz a mi szerepünk a nagyok játszmáiban. Erősen fegyverkeztünk, modelleztük az igazi harcokat (a Déri Miksa utcai trafikban színes fröccsöntött hadosztályokat vásároltunk a hozzávaló kis játék rakétavetőkkel), de néhányan közülünk már megsejtették, hogy – a nagyokhoz hasonlóan - ügyes szóforgatással, hatásos fellépéssel a legádázabb ellenség is megfékezhető.
 Vagy nem.