Szerényi Gábor: Kötény a flaszteren

         Ahogy megszólítottam, tudtam, hogy hibát követtem el.

         „Bocs, hogy megkérdem, de hátha segíthetek, mit gyűjt?”

         Fölrezzent a kukából, amit épp vizsgált elmélyülten a hideg éjszakában. Egy pillanatig habozott a válasszal, s már felelt is, magától értetődő egyszerűséggel: „Mindent.”

         Ostoba kérdés volt, szidtam magamat, mi a csodának állok le beszélgetni egy kukaturkálóval. Mentségemre csak az szolgált, hogy már nagyon elfáradtam. Nyolc tömött nejlonzsákban szállítottam a Dankó utcai segélyszervezetbe szegény jó mamám árván maradt ruhadarabjait. Éjszaka hurcoltam a bús csomagokat, mint egy magányos kísértet.

         Ha fájni kell, akkor fájjon. Eszembe jutott mit mondott egy kabbalával foglalkozó férfi, mikor pár éve szerelmi csalódásom kínjairól beszéltem elkínzottan: „ne szabadulni akarj a fájdalomtól, ne eltaszítani akard magadtól, hanem szorítsd a szívedre, mint egy izzó zsarátnokot… hagyd, hogy fájjon!” Meghökkenve néztem akkor, s szuggesztíven felragyogó szemei láttán elfelejtettem hebegni, hogy nem vagyon én flagelláns.

         Több fordulót tettem az alvó, sötét utcákon, s még mindig maradt holmi. Keserűségemben már a magam kabátjait is kezdtem kiválogatni, ilyen rohamaim egyébként is támadnak, „nincs batyus halott”, mondta volt többször is éppen a mamám, hát minek őrizgessek bármit is, hajszoltam magam a megkönnyebbülés illúziója felé.

         Ennek a hajléktalannak volt tartása. Fölszökelltem a lakásba, s már vágtattam is le egy kordbársony kiskabáttal hozzá (amit mintha kinőttem volna, cáfolva, hogy huszonegy éves kor után megáll a növekedés), s udvariasan felajánlottam: „Ezt a kabátot esetleg tudná használni?”

         Hümmögött, két ujjával megcsippentette a kabát szélét, majd így felelt: „Ez jó anyag. Ezt elfogadom.”

         Hajnali fél három lett mire visszagyalogoltam a segélyhelyről, ahol még össze is tévesztettek, amikor zsákjaimmal becsöngettem a hatalmas vaskapun. Egy fehérköpenyes fiatalember be akart invitálni, hogy „mindjárt adnak enni”, csak menjek be a melegedőbe. Ezt köszönettel elhárítottam, mondván, hogy csak ruhákat hoztam. (Azért elmerengtem, hogy milyen viseltes látvány lehetek, nyomorúságos nejlonzsákjaimmal, gyűrött, fáradt ábrázatommal. Nem baj, így kell ennek lenni. S csak mentem, egyre mentem a hideg, sötét éjben, magamhoz szorítva, ahogy tanultam, a mamám elvesztésének soha be nem gyógyuló fájdalmát.)

         Mit lehet gondolni egy ilyen magányos éjszakai menetelés közben?

         Nézegettem a kirakatokat, a hiábavalóság magukat kellető portékáit, hogy minden tárgyacskát úgy mutatnak, hogy ezekre mind-mind szükség van. Nem haragudtam ezért (holott nappal azért sokszor bosszantanak), inkább szánakozás fogott el, szegény, szegény emberiség, hát miért hajszolódtok, mi végre ez az életfogytig tartó kínlódás, erőlködés… Hiszen végül mindennek vége, gondoltam tautologikusan, leginkább talán mégiscsak magamon szánakozva, bocsássuk meg nekem ezt.

         Meghökkenve torpantam meg az otthoni kapuhoz közeledve.

         A járdán ott hevert egy jól ismert konyhai kötény. Csak álltam és bámultam. Ez az övé. Az a régi, kedves darabja. Ő már sehol, és soha többé. De ez a mozdulatait még szellemidéző kis darab rongy itt maradt.

         Nyilván a nagy bús lendületben, a lomtalanítás hevében a kukába sodorhatta a végzet. Aztán a guberáló tovább selejtezhette, s az enyészetből még visszakerült a hold kísértetfényébe a pesti aszfaltra.

         Senki sem járt e késői órán erre. Néztem a kötényt.  S csak álltam szíven ütötten. Aztán föl, az erkély felé (hiszen ott szokott ő növényeket gondozni), majd végül persze lehajoltam ezért az árva rongydarabért.

         Mint aki csak az utcán is rendet akar rakni, rátettem a kuka tetejére.

          A túloldali ház tetején a díszes szürke kupola olyannak hatott fönn, mint egy égboltnak szegezett méltóságteljes mauzóleum.