Szerényi Gábor: Miszter Hemsztör ajánlata

         - Van ötleted a következő műsorhoz?

         - Van.

         - Mi?

         - Azt még nem tudom.

         Sikerült értékes másodperceket nyerni. „Kutya, gyerek, ló, filmbe mindig jó.” Ennek a régi közhelyes mondásnak mentén próbáltam valamit gyorsan rögtönözni.

         Mielőtt kiböktem volna, kavarintottam egyet a kávéspohárban.

         Hatásszünet.

         (Ezért kell a kanál, noha cukrot soha nem teszek bele, Molnár Ferencre hivatkozva, aki szerint a „feketét édesíteni férfiatlan dolog”. És persze Piszkos Fred is kavargatja a „málnaszőrt”, miközben fondorkodik. Milyen sajnálatos, hogy Molnárt, Rejtőt már elkészítettük tévéjegyzetnek.)

          Időhúzás közben főszereplőmön gondolkodtam.

         Valamennyire már megismertem. Hónapok óta nálunk lakik. Egy szót se szól, ki se mozdul a lakásból. Ott viszont fékezhetetlenül tombol. Jár-kel, föl s alá. Naná hogy kutat is, minden érdekli.

         Az ősei Szíriából származnak, mindenesetre az anyja már Pesten született. A családi legendák szerint a sivatag akrobatája minden rokona. Ő is. Ehhez képest nem fűlik a foga, hogy a cirkusz- és varieté-iparban keresse meg a betevőjét.

         Nemcsak képtelen megtanulni akár egy egyszerű mutatványt is, de megátalkodottan fegyelmezetlen.

         Az a szerencséje, hogy Blanka megszerette. (Eleve ő járta ki, hogy befogadjuk ezt a himpellért.)

         Miszter Hemsztörnek szólítjuk, de hiába minden tisztelet, ránk se bagózik. (Az tényleg jó, hogy nem dohányzik.) Viszont folyton eszik. Neurotikus lenne? Mintha akkor is rágna, amikor nincs semmi a szájában. (Bár nem látunk bele.)

         Blanka kisírta, hogy ne erőltessünk semmilyen rendszabályozást. Sőt, lássuk el minden földi jóval. Szerencsére vegetáriánus, így drága húsokat nem kell beszerezni, de helyette kap magvakat, friss retket, banánt, narancsot, uborkát, sajtot, friss túrót… Olyan az ellátása, hogy nyugdíjasként is itt akar majd élni.

         Én azért adnék neki munkát.

         Az önbecsülésének is jót tenne, ha nemcsak segélyből élne. (Bár lehet, hogy túlzás ilyesmit feltételezni róla.)

         Mindenesetre kipróbálom a médiában.

         Mozizzon.

         Mint egy sztár.

         Csak nem kényeztetődött el annyira, hogy ne legyen kedve.

         Az nyilvánvaló, hogy ösztönös művész. (Mert képzettség nélkül is annak tartom. És ahogy a régi axióma tartja: kétféle alkotónak szabad mindent. Annak, aki mindent tud, és annak, aki semmit. Az egyik verziónak megfelel…)

         Jó, nem erőltetek rá semmi olyat, ami idegen tőle, ellenére van.

         Fő foglalkozása: az alvás és a menekülés.

         Ezekben ösztönös őstehetség. (Előbbiben nem akarjuk, utóbbiban nem tudjuk korlátozni.)

         Miután az adásszerkesztő rábólintott a témára, hazamentem, s szóltam: „Miszter Hemsztör, mesés ajánlatom van.” Egy gyönyörű répát nyújtottam felé a hatás kedvéért.

         Szokásos szőrme házikabátjában nyomban közeledett fürge, apró léptekkel. A nassolás egyik gyengéje, jól számítottam. Megszimatolta a csemegét, s már harapdálta is.

         Ebben az oldott hangulatban, mintegy mellékesen közöltem vele, hogy nagy szerencse érte. (Túl azon, hogy egyáltalán velünk lakhat.) „Öregem, tekintsd úgy, hogy az impresszáriód vagyok. S hogy nem beszélek a levegőbe, már ki is buliztam neked egy pompás szerepet. Merthogy a show-bizniszben fogsz karriert befutni.” (Amilyen pozőr vagyok, még csippentettem is a szememmel, kissé túlzottan bizalmaskodva, mint a profi szélhámosok.)

         Ő azonban a legapróbb jelét sem mutatta az örömnek.

         Sőt. Mintha fel se fogta volna. A szeme csillogott, szőre fénylett, de ez a szürke, egyhangú, unalmas estéken is mindig ilyen.

         Fürkészve a háta mögé néztem.

         Egy megrongyolt, tépett, szétcincált női köntös hevert a padlón.

         Megértettem, hogy megint módja volt kiélni állatias vágyát.

         A ruhák, különösen a női kelmék iránti eredendő és mély vonzalmáról már érkezésekor tudtunk. Ám hiába minden óvintézkedés, újra és újra elérte célját.

         Az ösztön nagy úr.

         Nem tűr társat sem. Büszke és magányos őkelme.

         Folyamatosan szökik. (Bár nagy bajban lenne, ha igazából sikerülne kereket oldania. Nem lenne többet se ellátás, se biztonság.)

         A lakáson belül mindenesetre folyamatosan tréningezik. Elképesztően kis helyekre küzdi be magát, csak ámulunk milyen csöpp csíkokba préselődik, ahol aztán dacosan alszik.

         Van valami hősies ebben az esztelen életformában. Ránk szorul, de mintha egyáltalán nem érdekelné, totális közönyt mutat. (Ez nekem imponál is, hálával csak feszélyezne.)

         Kipróbáltam, hogy kedvébe járok és szétszaggattam neki egy izgató, csinos női harisnyát. Idegesen semmibe vette, helyette senki ne marcangoljon! Meg tudja azt ő is tenni.

         Amikor eljött a tévés stáb ugyanolyan nemtörődöm maradt, mint szokott. Semmilyen érdeklődést nem mutatott aziránt sem, hogy az operatőr helyette szaladgált mélyes lehajolva, hogy imitálja az ő szemszögéből a világ látását.

         Egy porcelán szobrocskát bekentünk sajttal, hogy kedve szottyanjon megtámadni. Ezt ímmel-ámmal megtette. Blanka büszke volt védencére. Megsimogatta. Bár ezt szeretni szokta, ezúttal – talán azért, hogy a gazdája el ne bízza magát – egy kicsit megharapta.

         Az elkészült filmszkeccset viccből próbáltuk megmutatni neki, de azt még a nyolcéves Blanka sem gondolta, hogy egy valódi hörcsög hajlandó tévét nézni.