Szerényi Gábor: Vérvétel és angyalok

        A Hercegprímás utcai rendelőintézetben tett látogatásom után – kora reggeli vérvétel! -, úgy döntöttem, hogy mielőtt a napi mókuskerekembe vetem magam, kicsit megpihenek, átgondolom az életet, a világ dolgait. Kellenek elkerített idők, terek, hogy látszólag semmit nem téve, csak úgy tűnődjek.

         A Bazilika előtti Szent István téren kora délelőtt időzni, ha csak szigorúan korlátozott tartamban is, jutalom. (A sarkon álló borzalmas újkori épületet leszámítva, szépen rendbetett küllemmel tüntet a környék.) A kilencvenes évek elején majdnem egy évtizedig laktam is a környéken, s bár jellemzően vasárnap mindig igyekeztem sokáig aludni, szerettem, hogy impozáns harangszó ébreszt.

         Akkoriban azt hittem, hogy sosem készül el a templom felújítása, vagy legalábbis én nem érem azt meg. (A sors leleményesen mást talált ki: a Bazilika újjászületett, viszont én már régóta nem lakom a közelében…)

         Felekezeti elkötelezettség nélkül híve vagyok a templomoknak. Nem elsősorban az építészeti remeklések, a díszítések megcsodálása miatt (bár ez is üdítő időtöltés), hanem mert tetszik, hogy az emberiség létrehoz helyeket, amelyek segítenek a szellemi elmélyülésben, meditációkban. Ha tehetem, persze hosszasan nézem a hajdani építőmesterek gyakran elképesztően virtuóz megoldásait, ahogy kidolgoztak illesztékeket, talányos részleteket egy-egy boltív, vagy torony építésekor.

         Szeretem a templomok csendjét is, így érthető, hogy inkább egyfajta magánzóként próbálok ezekbe a szakrális terekbe jutni. Inspiráló magányt persze a Bazilikában nem leltem. Jó, tudom, az idegenforgalom hasznos, fontos, kell, de milyen remek lenne, ha csak úgy üldögélhetnék egy meghitt sarokban… Más minőségű gondolkodást serkentene – tapasztalatom szerint -, mint mondjuk egy üzletközpontban padon megpihenve. (Holott a vásárlás is jutalmakkal kecsegtet.)

         „De hol vannak az angyalok?” Egy kisgyerek kérdi súgva apjától. (Ilyen mondatok elcsípése főnyeremény. Ekkor még nem tudtam, hogy lesz mégszebb epizód is.) A választ már nem hallom, egy betóduló iskolás csoport elsodor.

         Hamar bemértem, hogy csöndes zugot itt nem lelek, de ha már bejöttem, egy kicsit még húzom az időt. A kupolába is fel lehet menni. Sosem voltam még, gyerünk.

         A kilátó körfolyosóján egy középkorú, szürke öltönyéhez ingpulóvert viselő, napszemüveges, kicsit merev mosolyú férfit vezet karonfogva társa. Hallani, hogy megnyomott hangsúlyokkal magyaráz neki. „Arra van a Duna… Fodrozódik a víz… Egy kicsi uszály lassan halad a Lánchíd felé… A várhegyen zöld lombosak a fák… Néhány bárányfelhő van az égen…” A mosolygó napszemüveges állát kicsit megemelve hallgatja kísérője beszámolóját. Türelmesen figyel, csak egy kicsit kocogtatja az a követ, amin áll, fehér botjával.

         Próbálom leplezni döbbenetem, s diszkréten lesem oldalról őket. Mi ez? Valami rossz tréfa?

         „Várj, készítek innen egy fényképet!” – mondja a kísérő. „Fordulj kicsit balra… Csak a fejeddel… Picit, egész picit billentsd jobbra… Most jó a fény! Ez így nagyon jó lesz!”

         A vak férfi áll a körfolyosó ablakánál. Fényképezik. Mosolyog.

         És nincs vége.

         „Most csinálj te is egy képet rólam!” A kísérő a vak kezébe adja a gépet.

         „Ideállok… Hallod?... Így… Ahogy a kezedbe tettem úgy tartsd, csak lassan emeld egy kicsit… Jó!”

         A világtalan végtelen mosolyával tartja a kamerát. Exponál.

         Nem hallatszik kattanás, de pont akkor a háttérben madarak rebbennek fel.

         Még soha nem hallottam, de ilyen lehet az angyalok szárnysuhogása.