Varga Sándor Márton: Lájvízió 2 - Az emlékműsor

Az emlékműsor filmje a fejedben pereg.

Sose szakad el Az első rácsodálkozás.

1961. július 20-án orkán söpör végig Budapesten: éppen hazaérsz a Reviczky utcából az Üllői útra, mielőtt lecsap. Az ablakból nézed a járdaszélen hajladozó fákat, bámulod az esőt, ahogyan fölszántja a háztetők cserepeit, aztán két óra multával a tévéhíradóban beszámolóját látod a vihar okozta fölfordulásról. Nem érted, hogyan tudósíthatnak ily hirtelen. Csak később magyarázzák el: az operatőr éppen végzett aznapi munkájával, amikor kitört egy szerkesztőségi ablak. Nosza, fölkapta a kamerát, taxiba ült, és a széllel versenyezve végigszáguldott a városon! Húsz perc múlva már a laborban volt harminc méter, frissen forgatott film.

Akár élőben is közvetíthették volna. Kádár-nagygyűlést tudnak…? Focimeccset tudnak…?

Emlékszik az ember, nincs mese. Mesébe az illik, hogy akad, aki téged se felejt.

Ahogyan ülsz az ebédlőasztal mellett, bal kezedben mérnöki pontossággal szétterített kártyalapok, és fölöttük a tévére sandítasz. Ahogyan kitalálod, hogy a készülék mögé kislámpát kell csíptetni, mert rontja a szemet, ha csupán egyetlen fényforrás vakít órákon át. Ahogyan anyósoddal olcsó, zöld anyagból– az passzol a bútorhuzat színéhez – terítőt varratsz, amellyel minden este, hogy ne porosodjék, letakarjátok a készüléket, miután kikapcsoltátok. Ragaszkodsz a lefekvés előtti rituáléhoz: tévé kikapcs, kislámpa leolt, huzat föltesz.

Emlékszik rád a fiad, amikor a nagyi halála után te foglalod el a megüresedett fotelt: attól kezdve a te helyed az, és mindenki tiszteletben is tartja. Csak akkor kucorodik bele bármelyik gyereked, ha előre tudható: kiszállásra, netán külföldre utaztál. Néhanap nem vagy hazavárható. De tévé akkor is kikapcs, kislámpa leolt, huzat föltesz.

Emlékszik a fiad, amikor elválsz az anyjától, egy nyáron (éppen tucat évvel a hajdani orkán után) elköltözöl, a Munkácsy készüléket magad mögött hagyod, a fotel fölszabadul, onnét kezdve a gyerekeid valamelyike nézi onnét a tévét, aki kapja, marja. (Egyszer meg kéne írni a tévé történetét a fotelek szemszögéből, avval bezárólag, amikor a kivénhedt Munkácsykat elviszi előlük a handlé, aztán maguk a fotelek is – akkor már elrongyolódott huzatokkal – lomtalanításban végzik.)

Emlékszik a fiad, ahogy valami rossz tévé képe fut előtted az albérletedben, aztán az eltartási szerződésed folyományaként egy örökölt másik az új lakásodban. Emlékszik, amikor megvásárolod magadnak életed első – és utolsó – színes tévéjét (még ma is működik a srác valamelyik barátjánál, merthogy odaajándékozta, amikor újat vett, hogy élhessen a kábelszolgáltató kínálatával, tudniillik a régin nem csupán HDMI-csatlakozó nem volt, de még ómódi SCART se).

Emlékszik a fiad, hogy 1978. június 2-án együtt szégyenkeztek, amikor az argentínai vébén a házigazdák elleni, Buenos Aires-i meccs utolsó perceiben előbb Törőt, aztán Nyílt állítják ki: önbüntetésként magyar meccset ezután nyolc évig nem néztek, akkor adtok magatoknak még egy esélyt, de amikor – ugyancsak június 2-án – Irapuatóban a szovjetek 6–0-ra lemossák a mieinket, végleg föladjátok. Azért persze ültök sokat egymás mellett a pléddel letakart kanapén, sósperecet majszolgattok, és ámuldoztok, milyen zöld a pálya!

A tévéden túl még valamit örököl a fiad: a soha ki nem állítható, le nem küldhető, meg nem tiltható szeretetet a csoda iránt, amit úgy hívtok: televízió. Egy idő után persze őbenne nem külső az ámulat, hanem belső: neki a tévé embereket jelent. Szőke, törékeny, pasztell asszonyt, aki még a sokadik munkaévében is ugyanúgy izgul minden adás előtt, mint az elsőben. Mogorva öregembert, aki csak álcázza nemtörődömségnek összes ragaszkodását. Szent ügy érdekében akár sivítozni is képes nőt, aki élete nagy álmát váltja – vagy nem váltja – valóra ebben a viszonzatlan szerelemben. Lélekből nagy testté hatalmasodó fickót, akitől nem lehet olyat kérni, hogy az ne teljesüljön. Hol szigorú, hol kedves idős hölgyet, aki mindent tud a Szabadság térről és arról, ami ott folyik.

Adásrendező, belturnusvezető, szerkesztő, gyártásvezető, vágó: mindenkire lehet emlékezni, amíg akad, aki nem ereszti rájuk az orkánt, hogy elfújja a foszlányaikat.

Szentirmai Éva, Bilka Pali bácsi, Dávid Márta, Kenyér Joci, Krämer Mari folytonos emlékműsora a fejekben pereg, amíg tévé ki nem kapcs, kislámpa le nem olt, huzat föl nem tesz.

Ültök, bámultok magatok elé.

Nincs könnyű dolgotok: talán meghaltatok már. Vagy éltek, járdáim, háztetőim, azóta is.