Szerényi Gábor: Ezüstcsat Velencében

Szükségszerű az elhidegülés? Ha jól számolom ötödik utam volt ez Velencébe. Ezúttal is autóbusszal érkeztem, noha lelkem mélyén nem adtam fel, hogy egyszer majd hajóval, mint Aschenbach, a Halál Velencében tragikus főszereplője. Emlékszem, az első látogatáskor barátaimmal megrendülten álltunk meg az első kis téren, ahová a lagúnák között betévedtünk. „Igen, ez az, itt omlott le a kifestett arcú, öreg szerelmes, könnyek között zokogva, reménytelenül!” S néztük a faragott kő kútkávát, itt állhatott világos öltönyében Dirk Bogarde, a Visconti film színésze – de megindító az emlék is… Azután amikor a hatodik-hetedik hasonló kis térre értünk, elbizonytalanodtunk. Ennyi helyen nem haldokolhatott Thomas Mann hőse…

 A tömeg, amely rendíthetetlenül vonult, az esővel együtt nehezen elviselhetővé tette a már ismert várost. Egy csurom nyomakodás az ábrándozó őgyelgés helyett. Nem kedves Velence. Nem szeret. Én sem vagyok kedves, és én sem szeretem többet. Ezt határoztam a sértett szerelmes szokásos attitűdjével.
 Ilyen könnyen persze nem lehet szabadulni. Akartam neki még egy esélyt adni. Miközben szenvedtem a többi embertől, hogy olyan sokan vannak, s bármerre fordulok, mindig vannak még rajtam kívül, mégsem adtam fel, hogy eltévedek, s egyszerre csak áhított magányomban találom magam.

 Ürügynek a színházi kellék boltocskát gondoltam: a San Polo tér sarkán, a Rialtótól nem messze. Emlékezetes hely, itt próbáltam föl egy ezüstcsatos fekete bársony köpenyt sok éve. Ahogy megálltam a tükör előtt – „capellik, mantellik és mascherék” bódító halmai között – nyomban ráébredtem, hogy egész addigi életem súlyos tévedésben telt. Mit erőlködtem hiábavalóan, úgynevezett korunkhoz illő öltözékekben járni-kelni, amikor az mind hamis. Az én lényemhez a lagúnák közötti, tizenhatodik századi veszedelmes figurák regényes kelméi illenek, térdnadrág, bársony és selyem, pluszban villanjon finom ezüstnyelű vívótőr is övembe tűzve…
 Barátaim józanságra intettek.

 „Százezer líra!” (Ma talán hetven euró lenne.)
 Persze ripacskodva pózoltam tovább, háromszögletű kalapot is fejembe nyomva, pestis-doktor maszkot feltéve.
 „De hol hordanád?!” Ez volt a gyerekes vágy ledöfése. És még Federico moteljében is ki kellett fizetni egy jelentős összeget, hiába volt az olcsóbb Mestrében a szállás. Hebegtem valamit, hogy adódhat olyan szerep, ahol ez kellék lehet. Meg ott van a zseniális festőművész, Gulácsy Lajos, aki Hamlet jelmezben pózolva fotóztatta magát, az utókor örömére. Lehurrogtak. „Szeszély, aztán megbánod, amikor nem tudunk beülni egy jó pizzára, Chiantival!”
 Évekkel később pszichológus barátom megerősítette, hogy rosszul döntöttem. Meg kellett volna vásárolni az ezüstcsatos köpenyt. Még ha másutt nem, csak titkos és zárt belső termeimben, s csak nagyobb itáliai ünnepeken viseltem volna.

 Kell néha tékozolni, „aliquando insanire iucundum est” – ahogy Seneca idéz egy görög bölcset, néha az is kedves, ha az ember esztelenül él.

 Mindenesetre Velence nem békült.
 Egyszerűen képtelen voltam megtalálni a kicsiny műhely-boltocskát. Minden megvolt helyette, csak az nem. Gondoltam végül elcsigázottan, beázott cipőben, ez is egy tanítás. Kis zenegép játszotta az örök giccset: „O, sole mio!”

 Vannak olyan végleg elveszett állapotok, amikor az ember egyszerűen megadja magát. Félálomban beül a Rialto tövében egy kávézóba, ahol sejti lelke mélyén, hogy egy rablással ér fel a legmértékletesebb fogyasztás is, de ez akkor már jár a tévelygőnek.
 Eszembe jutott még, hogy gyerekkoromban úgy néztem a Szent Márk teret ábrázoló olajfestményt szobánk falán, mint egy képzeletbeli mese képét. A torony, a Campanile pedig tényleg létezik, eljött az idő, hogy belőle néztem ki, s cserébe hajdani lakásunk szegénysége kúszott képzeteimbe ott, a Dózse palotájával szemben…