Szerényi Gábor: Tizenhatoson belül felborulni tilos

  Ingyen jegyet kínáltak. (Ez lett a vesztem.)
 Örökrangadóra az Üllői úton. (Sok-sok évvel ezelőtt: Fradi-MTK!) 
 Tímár Péter filmjét, a 6:3-at reklámozták ott előző nap, ott volt még szegény, jó Cseh Tamás is, valahogy elandalodtam, arra gondoltam kihozom akkor tizenéves neveltfiamat, hadd tapasztalja meg, milyen egy meccs élőben.

 Az én életemben a második alkalom jött el, hogy lelátóra merészkedtem.
 Az első a Hungária körúton volt.
 Emlékszem, édesapámmal mentem, s nem tudtam igazán feloldódni. Kis öregemberek közé telepedtünk, a hangulat inkább délutáni sziesztára emlékezetett, semmint a Szepesi Gyuri bácsi által szenvedélyesen közvetített meccsek világára.
 Egyszer vékony gyerekhangomon felkiáltottam: hajrá emtéká! Zavartan hunyorogva néztek rám a köröttünk békésen üldögélő kis öregek. Elszégyellve magam, a továbbiakban csöndben maradtam. Lenn a pályán egy bányászcsapattal küzdöttek a hazaiak, akik közül többen leborotvált fejjel játszottak, valaki meg is jegyezte: a kopaszok bandája, utalva egy akkori film címére.
 Az a találkozó unalmas döntetlent hozott.
 És az élmény köszönő viszonyban sem volt a Köztársaság téri focival, ahol „hosszan szöktettem magam”, vetődtem, mint Grosics Gyula, a válogatott Fekete Párducként emlegetett legendás kapusa, csukafejest próbáltam utánozni Sándor Csikartól, és ámultam, ahogy apám oxfordozott, á la Orth Gyuri…

 Annyira imádtam a focit, hogyha más nem volt, nagyapámmal egyérintőztem az Erkel Színház mögött. Minden az átéléstől függ.
 Ebben bíztam, amikor a fiúgyermeket kivittem az Üllői úti katlanba. „Majd meglátod” – bíztattam – „más ez, mint tévében nézve.” Úgy okoskodtam, nem árt egy kicsit a valódi, kegyetlen életbe kukkantani, nemcsak egy budai kertben kiskapuzni egymással. (Mert lám, ez megmaradt, miközben szerepet váltottam, s gyerekből nevelő szülő lettem.)
 Az igazsághoz tartozik, hogy a Fradi pályán riporterként is megjelentem egyszer. Akkor Albert Flórián szarkasztikusan megjegyezte, azért jó játékosnak lenni, mert ingyen be lehet jutni a meccsre, és a legközelebbről lehet látni.
 Az öltözőben akkor még olvashattam egy kiszegezett táblán Dalnoki Jenő intelmét, ami szerint a játékos uraknak a tizenhatoson belül tilos felborulni. (Vagyis a tiszta játékra kell törekedni minden áron.)
 Az ifjúsági lap tudósítójaként a poén kedvéért magamra öltöttem a zöld-fehér mezt egy kis fotózkodás kedvéért, majd passzolgattunk is egy akkori fiatal tehetséggel, Limperger Zsolttal az álmos délutáni edzésszünetben. (Az irodák felől ki is szólt egy mérges hivatalnok, „ne szórakozzunk a füvön, tönkretesszük”. Mit lehetett erre felelni? „Jó, majd átmegyünk az MTK pályára, reklámozni a Fradit.”)
 Limperger amúgy béketűrően mosolygott, megjegyezve, hogy nála alapállás, hogy nem hagyja magát felheccelni. (Ez aztán később eszembe jutott, amikor az emlékezetes örökrangadó indulatorkánját tapasztaltam meg a rámbízott kiskorúval.)
 „Én nem majomkodásra szerződtem” – fűzte még hozzá, - „hanem futballra. Jobb helyen van az erő a lábban, mint a hangban”, mondta még igen bölcsen.
 A Fradi első bajnokcsapatának tagnévsorát is lemásoltam, annyira pestinek éreztem, a kifejezés kozmopolita értelmében: Scheibl, Braun, Pokorny, Pákai, Kovács, Weisz, Gorszky, Lissauer, Bródy, Berán, Fritz, Menglitz.

 A nevezetes napon, az örökrangadón, már jóval a kezdés előtt kimentünk az Üllői úti pályára Gabi gyerekkel. A kereplőt otthon felejtettük, a sípot nem is akartam, (az a bíró „spori” munkaeszköze), de szotyit, csokit, üdítőt betankoltunk. (Ügyeltünk még arra is, nehogy kék, vagy zöld cuccot vegyünk magunkra, ki tudja milyen tumultusba keveredünk.)
 A hangulat felfokozott volt.
 A tömeg mordulása félelmetes.
 Amit tévén láttunk korábban, az nem érzékeltette, hogy a hazai pálya tényleg lélektani előnyt ér.
 A sajtópáholyban helyezkedtünk el, azt hívén, hogy ez elegánsabb, védettebb, mint elvegyülni a „higgadtságáról híres” zöld-fehér táborban.  Ez óriási tévedésnek bizonyult.
 Volt valami lenyűgöző ebben a kollektív vágyban és akaratban, ahogy a hazai szurkolók bíztatták övéiket. Csak azzal nem tudtunk megbékélni, hogy miért komplementere ennek az ellenfél gyalázása? Az MTK akkori sztárja, Illés Béla epitheton ornansai csak durva, becsmérlő szavakból álltak. (S akárhányszor labdához ért, a közönség tájékoztatta is ezek mibenlétéről.)
 Tűrtünk a romlatlan lelkű ifjúval, ameddig tűrni lehetett.
 („A szünetet várjuk meg” – állapodtunk meg, - „utána szökjünk el innen.”) Az eredményről majd értesülünk a sporthírekből.
 Így lett.

 „Azonkívül” – vigasztaltam az otthagyott második félidő miatt, - „ a tévében ismétlik is a gólokat, az érdekes helyzeteket, több kameraállásból, lassítva is.”
 Kislisszoltunk.
 Készültségben már ott várakoztak rohamrendőrök. A városi folklór része a balhé, gondoltam. A gyerek riadt szemét látva azért oldani akartam a hangulatot. „Képzeld” – meséltem neki, - „ az MTK idős edzője egy vesztésre álló meccs vége felé szólt, hogy cseréljék be Kuttort, a védelemben. A stáb kétségbeesetten felelte: Mester, Kuttor már két éve nincs a csapatnál!”
 Jó volt a nap záróakkordja: bár hiányosan, de az elveszettnek hitt gombfoci csapatokat is megtaláltuk.