Varga Sándor Márton Lájvízió 2 - A nyelvtanfolyam

1961-et írtok. Kennedy a maga módján reformálgatni kezdi az összes egyesült államot, Hruscsov kiviteti a szovjetunióbeli Lenin mauzóleumból Sztálin holttestét, embert küldenek a csillagok közé, idelenn meg fallal vágják ketté Berlint.

– Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy! – inted gyermekeidet, akik persze a mondat mögötteseiből egy kukkot sem értenek. Te magad románul is beszélsz, a húszas-harmincas évek Erdélyének mindennapjaiban szót kellett értened az újonnan betelepítettekkel, amihez az iskolában bevésték az alapokat; megyeget a francia is, a román geneológia jegyében tanultad a gimnáziumban, ahol mellékesen ragadt rád valamicske latin és ógörög is.

A németet, magadnak is nehezen vallod be, sokáig nem szereted: a második világháború emlékképei rossz álmaidban bukkannak föl, az orosszal sem barátkozol meg: semmit nem szeretsz, ami kötelező, és örülsz, hogy végre szikrázó tekintetek kereszttüze nélkül szólalhatsz meg magyarul.

 
Angliától víz választ el, Franciaországba viszont akár száraz lábbal is eljuthatnál. Mérnökszíved mélyén ugyanaz az álmodozó vagy, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség oly sok híve honfitársaid közül Rákóczi Ferenctől Ady Endréig.

Aztán a nyár végén olvasod a Rádió és Televízió Újságban, egészen pontosan annak is A tv-ben hallottuk rovatában, hogy érdekes kísérletre készül a televízió: október 4-én orosznyelv-tanfolyamot indít. Kora este, háromnegyed hétkor kezdik majd, hogy az órákra a munkából hazatérők is beülhessenek, hiszen a képzés – a dolog természetéből adódóan – ingyenes.

– A várhatóan nagy érdeklődést remélhetőleg eredményes tanulás követi majd, s egy év múlva már orosz nyelvű levelek szólnak arról, hogyan folytassa nyelvoktatói munkáját a tv!

Anyósodnak is olvasol részleteket a cikkből.
– Orosz, édes fiam, orosz… Hatalmas birodalom az. Hagyd a franciákat, messze élnek azok tőlünk, ezek viszont itt vannak a nyakunkon.
– De anyuka! Legalább annyi méltóság maradjon bennünk, hogy a kultúrájukat, ha van nekik, ne kényszeríthessék ránk! 
Imígyen suttogtok a konyhában, ám anyósod sokat tapasztalt asszony.
– Egyrészt az orosz kultúrkincs, valószínűleg, óriási, fiam. Vegyük például Csajkovszkijt meg Dosztojevszkijt, a múltkor is milyen jó műsort adtak róluk… Másrészt meg, ha Sztálin nem jön, a nyakunkon marad Hitler, abba meg bele se merek gondolni. Amikor a törökök jöttek, velük is muszáj volt szóba elegyedni… Amikor a Habsburgok, akkor meg velük.

Mégse tanulsz oroszul, a tévés nyelvtanfolyam meg, ha nem is miattad, csöndesen elenyész. Kísérleteznek effélével még többször a tévések, de próbálkozásaik átütő sikerrel sosem járnak.
Elgondolkozol, miért.

Meg kell értetned magad: a hatvanas években jársz már itt-ott kiküldetésben, Bakuban tatár bifszteket eszel, Stockholmban tenger gyümölcseit. 1964-ben spórolt pénzetekből – meg baráti kölcsönből – aprócska nyaralót vesztek Zamárdi-felsőn. Egyre inkább párbeszélned kéne: a közeli kiserdőben csehszlovák turisták sátoroznak, a vízparton meg, vakáció ürügyén – a hatóságok hallgatólagos tudomásulvétele mellett –, keletnémetek találkoznak nyugatnémet rokonaikkal.

A gyerekeitek mellé előbb német-, aztán angoltanárt fogadtok. A feleséged az angol kiejtést könyvből próbálja megtanulni, miközben te francia szókincsedet igyekszed tovább szaporítani, aztán – egymástól függetlenül – mindketten a német nyelvtan gyönyöreivel kezdtek ismerkedni.

Egy ideig tekergeted még a világvevő rádió keresőgombját, időnként mindenféle recsegő hangok szövik át a századfordulós ház falait, kiszűrődnek persze máshonnét is, de igazán a gyerekeidet bosszantja, amikor nem értik, mit énekel a Bitlisz együttes, azt kiabálván, hogy silávszjujejeje!

Ezen fölül mi értelme volna nyelvet tanulni? Hazád határain belül zavarják a külföldi rádióadásokat, nehogy olyasmi jusson illetéktelen fülekbe, ami fölkavarja benne az állóvizet, tévéműsor egyetlen létezik – még a szovjetet se lehet fogni –, idegen nyelvű újságokhoz csak kisebb vagyonért juthatsz szállodák portáin, ha egyáltalán bemerészkedsz oda, fortélyos félelem nem csupán költőket igazgat, külföldre meg háromévente utazhattok, zsebetekben hetven dollárral, nehogy valami elítélendőre vetemedjetek.

Lesz majd iskolatelevízió, de az már a show irányába mozdul el a kor viszonyainak megfelelő csinnadrattával, pedagógus sztárokkal és látványelemekkel. A népművelő funkció beleolvad a fekete-fehér tévéadás szürke árnyalataiba.

Kiderül, hogy a tévések, minden erőfeszítésük dacára, csak egyirányú kommunikációra képesek. Az, hogy a nyelvtani szabályokat egész képernyőt betöltő föliratokon mutatják, miközben rád mosolyog egy arc, és azt mondja:
– Mondják utánam! -: nos, az nem működik.

Elvileg akár működhetne, de nem. A gyakorlatban dac dacot szül, Kennedyt meggyilkolják, Hruscsov házi őrizetben hal meg, ember lép a Holdra, a berlini falat hosszú-hosszú idő elteltével visszabontják.