Szerényi Gábor: Bujkáló szobrok

Érc- és kőszobrok gyakran mulandóbbak, mint az ázékony, szakadékony papír. Vagy másfél évtizede üldögéltünk Kovács Tamás, azóta elhunyt, kitűnő grafikusművész Százados úti műtermében, portréfilm forgatással múlatván a délutánt. Szóba került az Úton a bálba című rajz, amibe egy korábbi kiállításon egészen beleábrándultam. Kis tücsökszerű figura, cilinderben, lobogó nyaksállal igyekszik egy dermesztően impozáns, jegesen kietlen, sziklás hegy oldalában. Majdnem belecsúszik édes-bús romantikába a kép, de valami finom humor ott billegteti az esendőség láthatatlan akrobatakötelén.

 - Olyan rokonlélek ez a koboldszerű tücsök, tudok vele azonosulni – lelkendeztem a mesternek, akinek mártogatós tustollal pontozgatva építkező technikája is lenyűgözött, nemcsak sejtelmesen mesés, egyszerre érzelemgazdag és egészségesen ironikus képi világa.

 Rajongásommal nem maradtam magamra.
 Azt már tudtam, hogy Nagy László, a költő (maga is képzőművész kvalitásokkal) szerette ezt a rajzot. De ekkor a társaságban ülő Melocco Miklós szobrászművész is vallomást tett. Ő is rajongója az Úton a bálba képnek, s bizony, amikor új otthonba költözése folyományaként saját példányát kénytelen volt hátrahagyni, bizony felkereste az alkotót: kell neki ez a rajz. 

 - Ebből is látszik – fűzte hozzá, - hogy a sokszorosított grafikának több esélye van a túlélésre, mint például egy szobornak.
 Egyetértően bólogattam. Egy magán nyomozásom épp megerősítette e kijelentést. Heteken át vizsgáltam családi fotóarchívumom egyik rejtélyes példányát. A nem éppen különleges, inkább szokványosan ügyetlenül komponált fénykép valamikor az ötvenes években készült. Édesapám és egyik nagynéném pózol a Március 15-e téren. Mögöttük, semmi kétség ugyanaz az épület, ami napjainkban is. (Kimentem, személyesen ellenőriztem.)
 Mi akkor a rejtély?

 A kicsiny, kör alakú, kupolás, boltíves építményke. Ami előtt állnak és a téren most semmi nyoma, hogy valaha egyáltalán ott volt. 
 Szobrokról tudni lehet, hogy történelmi viharok elsodorják őket, ilyen-olyan politikai szándékok hatalmas fém- és kőalakokat piheként hessentenek a semmibe.

 Valakinek mauzóleuma lehetett? De akkor miért és hová tűnt?
 Kezemben az elsárgult fotóval bóklásztam a téren, nekidőlve a Belvárosi plébániatemplomnak merengtem a múlton. (A képen szereplő családtagjaim, beleértve a fotografáló édesanyámat, már nem élnek, őket nem kérdezhettem.)

 Már beletörődtem, hogy ez is felderítetlen ügyeim polcára kerül, amikor egy nap a véletlen mégis segített.
 Díner Tamás, tündérlelkű barátom megfejtette a rejtélyt.
 - Ez, kérlek szépen az Erzsébet királyné emlékmű volt. Egy ilyen kisebbfajta szentélyszerű építmény, amiben belül Ferenc József feleségének impozáns szobra ült méltóságteljesen. Én, kisfiúként föl is másztam rá, játszásiból. Mentségemre szóljon, hogy épp egy magasztos esemény miatt tartózkodtam itt. (Kis szünetet tartott, mesterien fokozta tovább, már amúgy is felajzott érdeklődésem.)
 - Nyolcéves voltam, első áldozó a Nagyboldogasszony templomban (ez a Belvárosi plébániatemplom másik neve), s miközben itt vártunk, ünneplő ruhában, fehér cérnakesztyűben, mint gyerek, nem is tehettem mást, mint bebújva az építménybe, fölkapaszkodtam Sissi szobrára.

 Az emlékmű tehát az ötvenes évek elején még megvolt. Ám többszörösen „ellenségesnek” találta a hatalom. Először is egy „kizsákmányoló, népet elnyomó” Habsburg családtagot magasztalt, ráadásul az egyik legnépszerűbbet. Másrészt a kicsiny, sejtelmes építmény, ami a szobor fölött és körül védőn állt egyfajta szabadtéri les-, illetve búvóhelyként is nyugtalanító lehetett.
 Eltüntetése gyorsan és feltűnés nélkül zajlott. A potenciális „ellenforradalmároknak” idejük sem volt szabotálni. A helyszínen csupán a kor lepusztított, sivár, poros hiábavalósága terpeszkedett tovább zavartalanul.

 Amúgy az emlékmű már hajdani avatásakor is – 1932. szeptember 25-én – felemás fogadtatásban részesült. A Millennium óta napirenden volt, hogy a rendkívül népszerű Erzsébet királyné kultikus alakjának méltó emléket állítsanak. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy 1899 júliusáig – lehet ámulni! – kétmillió 787 ezer 413 emlékfát ültettek országszerte tiszteletére. Persze ez még a Trianon által nem csökkentett területen történt.)

 A hajdani szoborpályázatot Zala György terve nyerte. Romantikus szobra bronzpadra ültetve, Hikisch Rezső műépítész ötlépcsős, magas talapzatú, késő római stílusú építményébe került.
 Az akkor Eskü térnek nevezett parkban az avatáson megjelentek a kor főrangjai, élükön a kormányzó vitéz nagybányai Horthy Miklós és családja, beszédet mondott Zsitvay Tibor igazságügyi miniszter, Sipőcz Jenő polgármester. (A korabeli tudósítások kiemelték az esemény látványosságait, a zászlóerdőket, díszruhákat, hogy a főváros valamennyi templomának harangjait megkondították, s a Dunán két monitor 33 díszlövést adott le.)

 A hírek versenyében azonban rontotta az esemény jelentőségét, hogy négy nappal korábban lemondott a Károlyi Gyula vezette kormány. (Igaz, nem ezért.) Mindenesetre az újságok fő helyeit így inkább az ehhez az eseményhez kapcsolódó belpolitikai események elemzése, hírei foglalták el.

 Az Erzsébet királyné emlékmű ráadásul megosztotta a közvéleményt. Stíluszavarról beszéltek, akárcsak korábban a Parlament díszítései kapcsán. Akadtak pártolói a különböző stílusok eklektikus összhatásának – mondván, csak az számít, hogy erős érzelmi hatást vált ki. Mások kétségbevonták a művészek jogát, hogy egymástól távol eső korok stílusjegyeit egymáshoz rendeljék.
 A történelem végül huszonnégy esztendőt engedélyezett az emlékmű létezésére. Nem kevés ez, ha belegondolunk, hogy a második világháború alatt, különösen Budapest ostromakor mekkora rizikót jelenthetett egy ilyen lőállásnak is kiválóan helytálló kőépítmény.

 Az ötvenes években azonban el kellett pusztulnia. A fennmaradt amatőr fotográfia talán az egyik utolsó híradás létezéséről. Ahogy merengve nézem már régen nem élő családtagjaim boldog mosolyát, az is eszembe jut, hányszor állunk oda életünkben egy-egy erősen tartósnak hitt építmény elé, mellé fényképezkedni. Mintha abban reménykednénk, hogy az ő stabilitásuk, „örökkévalóságuk” (illúziója) talán nekünk is kölcsönöz egy kis élet-meghosszabbítást.

 Igaza volt Melocconak, a papír mégis tartósabb. Íme, egy kis szakadékony, sárguló papír által nyer esélyt illanó mosolyunk, gyarló mivoltunk egy kis továbbélésre.

 A történetnek van még folytatása!

 Az építmény nyomtalanul elpusztult, de a szobor, Erzsébet királyné szobra csak helyet változtatott.

 Átkelt a Dunán, s napjainkban az Erzsébet híd túlpartján, a Döbrentei téren ül bronzpadján, ifjabb Madarassy Walter restaurálásának hála, 1968 óta. Ugyan immár kőházikó nélkül, de mégis az örökkévalóság illúziójával.