Szerényi Gábor: Halogatott gyerekvágy

 Nagyszerű ürügynek gondoltam.
 Kimegyünk egy forgatócsoporttal, és amíg az operatőr dolgozik én végre kiélhetem gyerekkori vágyamat. (Az egyiket.)
 Az apropó Arany János. (Kitűnő.)

  Bölcsészhallgató neveltlányommal akkoriban épp szikrázó vitában csaptunk össze. A vacsoraasztalnál mellesleg tett egy kijelentést a költő „nehézkes, elavult” életművéről, amire én, mint akit vipera mart, felbőszülten csaptam össze vele. Holott tudom, ez a legrosszabb érvelési módszer. Nem is tudtam meggyőzni. („De nézd meg ezt a sort: „Csak, lám mondom, ő néz/ tétovázó szemmel,/ Elszokott, hiába! még örülni/ sem mer” – micsoda zeneiséget ad sajátos interpunkciós technikája, sehol sem véletlen, ahogy használja az írásjeleket a köznyelvhez képest szokatlanul ” – érveltem dúltan, izgatottan lapozva a müzlistálak közé kihozott Toldi kötetben.)

 Utólag látom, hogy milyen szánalmas és eredménytelen volt ez a türelmetlen meggyőzési kísérlet. Látom is kivülről magunkat, az emelthangú szópárbajt, a gúnyos ajakbiggyesztést, a meddő érvelést. („Ez neked nem korszerű? Több polifonikus lelemény van benne, mint a posztmodern mélyenckedő katyvaszaiban, csak éppen nem hivalkodik fülsértő hatásvadászattal!’ Így érveltem túllihegve, mindenáron tromfolni akarván – persze, hogy csak ellenkezést kiváltva okos, szép leányomból.)

 Majd a film.
 Az meggyőzi.
 Egész estét betöltő, színes, szélesvásznú, három perc húsz másodperces mozi a vasárnap délelőtti magazinban.
 A műsort tervező értekezleten tetszett az ötlet.

 A Szondi két apródja. („Tudjátok, van a Nagykörúton, a Béke szálló falán az a nagy mozaikkép, mint egy óriási képregény, a szöveg Arany verséből, látványnak meg csatajelenetek, törökökkel, ágyúkkal. Szerintem plusz ötvenezer nézőt hoz minimum.”)

 Sikerült belelkesíteni őket.
 Legyen egy kisjátékfilm.
 Jelmezes, többszereplős.
 Fahrt-sín. Steadicam. (Jó, ezek már vicces túlzások voltak, mint az is, hogy a lovasroham felvételéhez hívjuk be technikai rendezőnek Akira Kuroszavát. Kötelező idétlenség, ellensúlyozni a belső feszültséget.)

 Egy kisfiú viszont tényleg szerepeljen benne.
 Aki voltaképp engem játszik.
 Mert ez múltidéző, filozofikus áthallásokra hangszerelt, ugyanakkor szórakoztató kis etűd lesz.
 Gabi, a másik neveltgyerekem, épp tízéves, pont jó erre a feladatra.
 Nem kell szöveget megtanulni, a te szereped, hogy hallgatsz, nézel.
 De úgy, hogy az egy vádirat lesz.
 A komisz, kegyetlenül közömbös külvilág ellen.
 Hogyan fütyül titkos vágyainkra.
 Milyen vágyra?
 Ó, a legegyszerűbbre is.
 Egész gyerekkoromban – meséltem az ifjú színészjelöltnek, - sóvárogva néztem a hatos (négyes) villamosról azt a szép, izgató falat. Mert hétvégeken rendszeresen itt bumliztunk az EMKE felől Buda irányába. Vittek jó szüleim, sovány, sápadt nyolcadik kerületi gyereket levegőzni.
 Sosem volt idő leszállni, megnézegetni azokat az ámulatos csataképeket.
 Fontosabb volt az egészség, mint a szórakozás.
 Majd.
 Legközelebb.
 Tényleg.
 De valahogy úgy alakult, hogy sohasem.
 (Ám talán most.)

 Gabi boldog izgalommal jött titkos, rejtegetett kincseim között kutakodni.  Mert a terv szerint beöltöztetjük hatvanas évekbeli kisfiúnak. Kap úttörőnyakkendőt, játék kardot, egy igazi csehszlovák műbőr hátizsákot, zsebeibe műanyag játék katonákat, dobókockát, madzagot, elefántos radírt, gombfocit, zseblámpát… Ezekből még egy anyagot lehet forgatni: zsebleltár, kincsek a gyerekkorból.
 „Kikardom a rántomat!” Viccelt Gombos Tamás, operatőr. (A kicsi kard nyele kikandikált a hátizsákból, Gabi megszeppenten nézett ki a villamosból, úgy képzeltem, hogy ilyen lehettem annak idején, ezúttal is csak elzötyögtünk a szálloda mellett, és megint csak töredékesen láttunk valamit a turbános, lándzsás ostromlókból, meg a szöveg részleteiből: „Veszett a pogány, Kő módra befolyván a hegy menedékét.”)
 Nem baj.
 Majd leszállunk, odamegyünk, készítünk közeli képeket.
 Akkor végre teljesül több évtizede halogatott vágyam.
 Alaposan, közelről megnézegetem a csatajeleneteket, elolvasom az összes verset.
 Bíztatom Gombos kollégát, jó alaposan képezze fel – legyen sok fix állókép, ráközelítés, szép svenkek, amiknek eleje, vége van, (nem túl hosszú, nem túl rövid), meg még a szakmai hiúságát piszkálva mondom: „legyen olyan csiribiri is, amit a Géza, a híradós Nagy Géza szokott.”) Ez tehát tervem, hogy legyen időm.
 Időm, mire?
 Bemenni, mint a kínai legendában, ami szerint a festő besétált a képbe, (el is veszett ott mindörökre), innen a Nagykörútról, be Drégely várába, a mesés, halálosan félelmetes és mégis regényesen vonzó pittoreszk csataképbe,
 Mint egy gyerek.
 (Erre jó a film, az irodalom, a művészet.)
 Ágit (nevelt lányomat) is meghatom a kis csiszolt gyémánttal, látja, hogy amúgy rettentő rossz kölyök öccse milyen megrendítően jeleníti meg az én halványuló, romlatlan gyerekkori lelkemet, s mindeközben ráébred, hogy Arany János nemcsak zseniális, de korszerű és szerethető költő. (Na, ez már több mint amit remélhetek.)
 Az élet leleményes dramaturg.
 Az utolsó képnek azt terveztük, hogy az addig fekete-fehér, ál-archív felvétel áttűnik színesbe, a gyerekből egy fürkésző felnőtt lesz, aki a narráció szerint épp azt olvassa, hogy: „Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,/ Jézusa kezében kész a kegyelem/ Egyenest oda fog folyamodni.”
 A terv nem vált be.
 A filmecske ugyan elkészült (tán valahol lappang is az archívumban), ám hiába volt a gondos előkészítés.
 „Sietnünk kell! Már egy félórája az új helyszínen kéne lennünk!”
 Megint nem volt idő ráérősen, alaposan végigböngészni a képeket.
 Pedig ezért találtam ki az egészet.
 Azzal vigasztaltam magam, hogy nem baj, jövök én erre gyakran, majd csak rabolok magamtól időt erre a passzióra.
 Mindenesetre különös, hogy évek teltek el, de – eddig még - sosem sikerült ezt az apró vágyamat beteljesíteni.