Szerényi Gábor: Hősnek lásd magad

Édesapja császári és királyi udvari fényképész volt. Ő azonban nem a papát szerette volna követni. Inkább repülni vágyott. Ha ez szó szerint nem is lett foglalkozása, valahogy mégis fölötte élt a prózai valóságnak. Saját bevallása szerint a háborúban azt se tudta ki kivel van, kivel harcol. A hadifogságból egyfajta Svejkként hamar szabadult, de folytatta a menekülést – a fotózás elől.

 Ez olyannyira nem sikerült, hogy nemzetközileg elismert fotóművész lett. Meghódította Amerikát is, Rolls-Royce-szal járó, sztárok portréit készítő bohém világfiként élt a tengerentúlon.

 Az extravagáns megjelenésű, mindig kedves és vidám Martin Szipál 1997-ben meglepetésszerűen hazaköltözött. Kaliforniai kedélye – újra Marciként - Budapesten is töretlen maradt. Nem a helyi keserű zordság lepte be. Ellenkezőleg: Marci személyes hatótávolságában mintha a napfényes Sunset Boulevard-ra lépnénk be. (Holott a Falk Miksa utcába.) Művészien megkomponált öltözékei, műteremlakásának gondosan válogatott berendezési tárgyai védjegyként mutatják kifinomultsággal izgató mindennapi esztétikáját, világlátását.

 - Mindenki kérdezte miért mentem annak idején Amerikába, és a válaszom egyszerű volt: mert megdumáltak.  Tíz perc alatt! Aztán kérdezték, miért jöttem haza? Megint megdumáltak! Egy csomó haverom hazajött, jöttem velük… Én alapvetően nem határozok el semmit, engem például mindig pipogyának hívtak gyerekkorom óta, de végül nekem mindig minden jobban sikerült, mint elképzeltem. Idősebb fejjel el is határoztam, hogy én már nem képzelek el semmit! (Nevet.)

 

 Nézem Priscilla Presley portréját, s azon tűnődöm milyen instrukciókat adhatott neki, hogy így nézzen. Talán mégis lesett el valamit a papa műtermében…

 - Egész gyerekkoromban azt hallottam, hogy milyen macerás volt az élet a boltban, a műteremben, apám milyen nyűgös volt, és ez mélyen hatott rám.
 - Gondolom a legjobb gépek között válogathattál.
 - Az apukámtól minden kirándulásra, táborozásra kaptam egy drága masinát, azt ő be is állította az egyes kockára, hogy nekem csak be kelljen nyomni az exponáló gombot. Aztán visszajöttem a túráról és a film ugyanott állt a gépben, az első képnél, amit természetesen nem használtam.
 - Egyszer csak átszakadt a gát?
 - Apám nem adta fel. Ha moziba mentünk is, magyarázott folyton, hogy a filmet hogyan világították, komponálták a beállításokkal. A nézőtéren folyton pisszegtek rá. Én közben rettentően szégyelltem az apukámat, de közben életre szóló tanítást kaptam tőle. Emlékszem mutatta például Jávor Pált, hogy milyen rosszul világították meg. „Nézd!” – mondta, - „a másik oldala sokkal jobb lett volna!” Erre konkrétan emlékszem és értem is, hogy mi volt ott a gond.
 - Így aztán tudod a fortélyát, hogyan lehet az első ránézésre nem szép arcokról is harmonikus portrét készíteni…
 - Egy portrénak geometrikusan arányosnak kell lenni. Sok ember meg sem ismeri magát, olyan tökéletesen be van állítva geometriailag a feje, hogy szép!
 - Ezek szerint mindenkiből ki lehet hozni – csalás nélkül – az előnyösebb külsőt?
 - Akinek fotogén arca van, abból nem. Egy tökéletes fényképarc ugyanis olyan, mint egy kocka. Akárhonnan nézel egy kockát, lehet egy szebb kockát formálni egy tökéletesből? Csak másfajtát esetleg. Aki viszont nem tökéletes, azt lehet addig forgatni, míg megtaláljuk a legjobb verzióját.
 - Ez eléggé felbátorító.
 - Várj, mert ez még csak körülbelül húsz százaléka a portréfényképészetnek, és ezt tényleg meg lehet tanulni.
 - És a többi nyolcvan százalék?
 - Az az, hogy milyen direktor vagy! Az, hogy milyen a kifejezés a képen, az a döntő hányad. Mert lehetsz akármilyen szép, de ha nem úgy nézel ki belülről, hogy ragyogsz, mint egy hős, akkor nem tetszel magadnak. Olyan képet ahol szorongás látszik a szemben, olyat meg se mutatok, azt el kell tépni, mert a belső gyötrődést szégyellik, ha látszik.
 - Sok keserű tapasztalatom erősíti ezt meg. Hiába szerepelek gyakorlatilag egész életemben, én mindig zavarba jövök, ha rám emelődik egy objektív.
 - Mettől nagyobb egy színész, annál nagyobb az izgalma, aggodalma, ezt Hollywoodban sokszor tapasztaltam. Bármilyen hihetetlenül hangzik, de nagy sztároknál is előfordul, hogy egyszerűen nem tudnak kilazulni, nem tudják eljátszani sem, olyan privátnak érzik magukat. Na, ezen a pályán ez életkérdés! Ha egy casting-direktornak megmutatsz egy olyan képet, ahol a színész ideges, akkor azt veszi le belőle, hogy ez a pali nem tud játszani. De ha olyan fotót mutatsz, ahol belenéz a szemébe, mint egy hős, akkor az oké!      
 - Mondj példát a könnyű és a nehéz esetre!
 - Priscilla Presley nagyon könnyű volt. Ő eredetileg ugye nem színész, hanem modell volt. Mint egy született grófnő, olyan méltósággal tudott megjelenni.
 - És az ellenpélda?

 - Egy német magazinnak fényképeztem Charlene Tiltont, akire egy tiroli ruhát adtak rá, és rögtön láttam, hogy mísze van tőle. Először mérges voltam aztán rájöttem, hogy ez a ruha a próbatétel. Végül nagyon kedves lett. 
 - Te magadat is megkomponálod: különleges szemüvegekkel, színes zakókkal, finom cipőkkel. A leborotvált haj különös módon inkább fokozza, hogy egy különleges játékos figura vagy, mintsem félelmetes.
 - Amerikában megszoktam, hogy a kreativitáshoz hozzátartozik, hogy önmagamat mindennap újratervezem. Azon kívül ez is egy munkaeszköz. Régen ugye, a fotós mondta: „watch the bird!”, nézd a kismadarat! Egy effektus, ugyanis a valamire figyelő fotóalany már nem szorong. És az én figurám mindig kiváltja a spontán érdeklődő tekintetet. Ez nagyon fontos a portréfényképészetben.
 - Mi az, amit meg lehet tanítani, s mi az, amire születni kell?
 - Hasonlíthatjuk egy randevúra készülődéshez, ahol nem árt tudni, milyen nyakkendőt vegyél az ingedhez, milyen cipőt, meg hol vannak a jó helyek, és ne téveszd el, hogy húshoz vörösbort, a halhoz fehéret rendelj, ne felejtsd el megtörölni szalvétával a szádat, mielőtt iszol, de azt már nem tudom megmondani, hogy hívd a lakásodra a hölgyet! Így van a fotózásnál is, képletesen szólva, hogy mindig rejtély mivel hódítható meg a látvány… És mindenkinél más a titok nyitja.
 - Bohém ember vagy, az a hír járja rólad, hogy bulikba jársz, táncolsz, s nemcsak bírod a strapát, de körötted mindig árad a derű.
 - Ez igaz! Jönnek hozzám a lányok, imádok táncolni! Remekül érzem magam a Belvárosban, először gondoltam veszek egy kocsit, de ott tartok, ha nyernék egyet, eladnám rögtön. Kiszámoltam, hogyha minden este taxival jövök haza, akkor is jobban járok.
 - Akárhol szóba kerülsz, tanúsíthatom, mindenki rajongva beszél rólad. Mit teszel, hogy így szeretnek téged?
 - Egy tanácsot tudok adni. Szeretet szeretetet vonz, gyűlölet gyűlöletet vonz. Én mindig szeretni próbálok. És megbocsátani, ha valaki rossz. Ezért én nem küzdöttem, én ilyen vagyok. Ha valami rosszul sikerül, azt mondom: csak ilyen rossz? Jaj, de jó!
 - Sokfelé éltél, hol volt igazán jó? (Ne kímélj!)
 - Ma már úgy nézem Amerikát, mintha moziban láttam volna. Rengeteget utaztam térben és időben, a világban, s mindig kérdezték, mi a kedvenc városom. Én meg csak arra emlékszem, hol éreztem magam jól a társaságommal, függetlenül attól, hogy az épp hol volt. A legfontosabb, hogy viszonozzák a szeretetedet.