Szerényi Gábor: Madármentés, tévés emlékek

Mintha csak napjainkban történt volna, úgy látom magam előtt a történetet. Felbukkan benne Lantos papa, a legendás gyártásvezető, Pintyő, azaz Pintér Gábor, híradós operatőr, két kitűnő egykori kolléga, Isten nyugosztalja őket…

Azon a napfényes délelőttön a tömegközlekedésben valami gikszer történt. Így az egyik kolléganő a forgalmi változások miatt nem a Nádor utcai kapun jött be, ahol szokott, hanem a főbejáraton.
Nála volt fényképezőgépe is.

Ki tudja. (A készenléti állapot olyan tévés szokás. Pláne a híradónál.)

 "Megláttam őt" - mutatta fotós vadászzsákmányát, - "a postázó fölött bénázott, rögtön láttam, hogy nem galamb, hanem valami különösebb madár."

A kis tollas ragadozó is észlelte, hogy figyelik. Pózolt, mászott ide, tötyörgött amoda, mutatta jobbik profilját, vérbeli médiaszereplőnek mutatkozott. ("Szemkontaktusba léptünk, s láttam, hogy egyszerre csak leszállt!")

A motiváció egy darab egér volt, kis maradvány valami eltékozolt rágcsálóból. "Becsócsálta rögtön" – figyelt az alkalmi ornitológus.  Arra gondolt, hogy: "bizonyára az anyukája tanította be erre a rárepülésre."

Ám az uzsonna után a madár nem tudott visszatérni magaslati búvóhelyére. Verdesett szárnyaival, mint megannyi őse, aki "Lapp-országtól le egészen Dél-spanyolországig és az Amur vidékétől Portugália nyugati partjáig Eurázsia minden zugában fellelhető" - ahogy Brehm állatvilágbeli útmutatója írja.

A természet világában is azok az életrevalóak, akik kompromisszumot tudnak kötni a sors olykor kegyetlennek bizonyuló erőivel. A kis vörös vércse fióka - mert ebbe a nemzetségbe tartozik - elindult hát az ismeretlenbe. Nem sejtvén, hogy alkalmi jótevője is sietve intézkedni kezdett, s távbeszélőn kapcsolatba lépett a budapesti Állatkert szakembereivel.

"Madármentésről lenne szó!" Rendben, hangzott a válasz, csak tessék behozni.  Addigra a fióka is önálló hadműveletbe kezdett, egész egyszerűen betotyogott a belépőket kiadó iroda ajtaján.
 Gyanútlan volt, jóhiszemű. Mi ez a kaland ahhoz képest, hogy felmenői költözéskor átrepülték a Fekete- és a Földközi-tengert, heves viharok sem tántorították őket, s otthonra leltek vad szirteken, elhagyott várromokon éppen úgy, mint Budapesten a Nemzeti Múzeum és a Tudományos Akadémia, vagy a Parlament épületének zugaiban.

A belépő kiadó kisasszony nagyon megörült. Fölkapta a kis jószágot - "De aranyos!" - és megpuszilgatta tollas fejecskéjét.

Felbukkant Lantos papa is, a gyártásvezetők legendás doyenje, aki a beavatottak biztonságával közölte, "ez hasznos madár, ritkítja a galambokat!", s további információkat adott közre, amik szerint az oszlopok között a magasságban vércse dinasztiák élnek, s regnálnak emberemlékezet óta.

Pintyő, a szafari-vadásznak öltöző híradós operatőr nyomban "csőre töltött" s csúcstechnológiát képviselő lemezes kamerájával szolgálatba léptette magát. Pampalini stílusú vászonkalapja alól lesve kereste a legjobb pozíciókat, iránytűjén, derékszíján hordott túlélő zsebkésén szelíden megcsillant a maradék fény, amit nem komponált a képkivágásba. Spontán forgatni kezdett, kollégák ugratásai közepette, "fahrt sínt hozzunk a nagy mozihoz?" Pintyő, igazi profi, nemcsak a kamerát forgatta mesterien, de a szakmához életbevágóan fontos derűs életszemlélettel nem hagyta zavartatni magát. 

A kalandor fióka karton dobozba került. Onnan nézett ki ártatlanul, mint egy igazi kezdő ragadozóipari tanuló. Minden kíváncsiskodó mosolygósan simogatta tekintetével.

Az egyik oszlop mögött még további vércsefiókák vártak jobb időkre. Létrára másztak, s partvisnyéllel próbálták gyöngéden kiügyeskedni őket szorult helyzetükből. "Nem ijedtek meg, nem féltek" – kommentálta Pintyő, "csak nézelődtek, hogy ez most mi, játék talán?"

"Nagyszerű lakótárs" – írta nagykönyvében Brehm Alfréd - "sőt a szobában szabadon is kellemes, tudniillik rokonai közül nagy tisztaságszeretetével is kiválik. Tollait is nagyobb rendben tartja, mint a többi ragadozó madár. Könnyen hozzászokik a fürdéshez."

Az Állatkert felé vezető autóúton a három fiókához végig beszélt kísérőjük. "Összebújtak, eleinte kicsit riadtak voltak, de bíztattam őket, s végül megnyugodtak." Az, amelyik megette a talált húst, jó óvodásként le-lecsukta szemeit, aludt volna az emésztés fáradalmaihoz, de azért olykor kilesett a dobozból. Az ő csőrén még ott volt a táp nyoma, majd ha nagyobb lesz, ő is megtanulja, hogy tollat, csőrt tisztán kell tartani. (Ahogy Brehm bácsi megírta.)

Az Álltakertben könnyen, gyorsan ment a befogadás. Az ornitológus szerint a vörös vércse szülők gondoskodóak, valószínűleg segítették volna a túl hamar kipottyant fiókákat, de így mégis mindenki jobban járt.

Például az esti híradóba is készült egy tudósítás a vércsefiókák megmentéséről.