Szerényi Gábor: Kőniger kollekciója

„Ich Küsse Ihre Hande Mein Schatz "– énekli recsegő gramofonról egy régi hang. A hevenyészve szétterített kellékek, elsárgult újságlapok, húszas évekbeli, madártollal, hamis gyémánttal díszített vicces női kalap, ezüstnyelű paraplé, egy fél pár glaszékesztyű elég hozzá, hogy megidézzen egy jellegzetes kort, a weimari köztársaság baljóslatú hangulatát. „Csókolom a kezét, kincsem, szabad egy táncra a szerelem templomában?” Búgja a dizőz igézőnek szánva, ám mai füllel meglehetősen komikusan.

         Az alkalmi kiállítás rendezője, Kőniger Miklós, vérbeli művész és megszállott gyűjtője a színházi, pódiumi világ varázslatos relikviáinak, elemében van. Az a fajta gyűjtő, aki saját lakásában, Berlinben, előzékenyen összehúzódik saját személyes tárgyaival, csakhogy inkább minden emlékidéző holminak menedéket adjon.

         Miközben így gyakorlatilag a sajátmaga által folyamatosan fejlesztett magánmúzeumában lakik, önkéntes albérlőként önmagánál, a régen elillant káprázatot hűségesen szellemidéző lim-lomok között, igazából akkor teljesedik ki eme sajátos szenvedélye, ha megmutathatja a világnak kincseit.

         Ha megjelenik valahol veterán, patinás arzenáljával, biztosan számíthat lelkesült, ámuló közönségre. Pedig, ha nagyon tűhegyre vennénk kiállítási darabjait, legyinthetnénk is: miért érdekesek a régi kabarék kupléinak kottásfüzetei, ma már csak archívumokban fellelhető, hajdani színésznők némafilmes túlzással pózoló, szemet meresztő fotográfiái, komolyan nehezen vehető antik mozicsillagok karikatúrának ható szenvelgései?

         Az utókor mindig fölényben érezheti magát. Egy-egy ábrándos dal, tréfás dalocska inkább mosolyogtat, semmint eredeti szándékával hat. (Mi is volt az? Gyógyítani szerelmi bánatot? Világfájdalmat? Vagy csak egy kicsit feledtetni az élet komiszságait? Ne legyünk túl szigorúak: ez utóbbira azért képesek voltak pici időre a mozi, a pódium talmi csillagai.)

         Egy árva cilinder itt, egy elkószált flitteres női cipő ott, a fotókon kifestett arcok grimaszolnak. Határozottan divatjamúlt világ, tehát újra és újra divatba jön. (Nemrégiben napjainkban, Skóciában készült buli-fotókat láttam, épp az 1920-as évek öltözékeiben mulattak mai fiatalok, a képek sejtetik, hogy még korhű italokat is beszereztek, hogy a hangulat autentikus legyen.)

        Kőniger gyűjteménye segít, hogy bepillantsunk az egykori sztárkultuszokba is. Szegény Lya de Putti, némafilmek magyar származású neves csillaga pályája alkonyán lényegében fogyókúrájába halt bele. (A hírek szerint egyik koplalása után kiéhezve mohón kezdett csirkehúst enni, s egy csontocska okozta végzetét.)

         Plakát örökítette meg Asta Nielsen egyik alakítását: a világ számtalan Hamlet értelmezéséhez adott különlegeset: ez idáig ő az egyetlen, aki nőként jelenítette meg Shakespeare egyik legtalányosabb hősét, a mélabús dán királyfit.

         Azon kaptam magamat, hogy miközben egy gyors tudósítást terveztem Kőniger filmplakát, színésznő-fotográfia, kuplé partitúra kollekciójáról, húztam az időt, hogy belefeledkezhessek ebbe a szedett-vedett, elsárgult és mégis oly lenyűgözően varázslatos hangulatba. „Wir trinken ein likörchen, Wie ein Rausch war deine liebe!” Hát igen. Kacagj, Bajazzo. Műkönny és kulisszahasogató giccs. És csodálatosképpen mégis vigasztal.