Szerényi Gábor: Kalapács a zsinórpadlásról

A művésznő hangja a telefonban baljóslatú volt. („Most szólnak, pénteken este, hogy vasárnap délelőtti felvételre menjek?!”) Mint az adás szerkesztője reszkető szívvel hebegtem, hogy „ne tessék haragudni, most állt össze az adás terve, egyébként nem most vasárnapról van szó, hanem egy hétre rá.”

         Hiábavaló magyarázkodás. A hang a túloldalon kérlelhetetlennek bizonyult. („Maguk azt képzelik, hogy engem csak úgy lehet rángatni? Mintha rá lennék szorulva, hogy elénekeljek három számot a repertoáromból! Ezért zaklatnak késő éjszaka!”)

         Nem mertem mondani, hogy csak két dalra hívnánk be, a másodikat ráadásul egy perc húsz másodperc után le is kevernénk. Az lenne a műsor vége.

         Egyébként csak este fél hat volt.

         A rendező sürgetően és kérdőn emelgette állát, kezével is kérdve, hogy akkor mi van. 

 

         A membrán mintha valószínűtlenül behorpadt volna, olyan éles hang villámlott a messzeségből. („Eszem ágában sincs méltatlan körülmények közé menni! Tudják maguk, hogy én ki vagyok?”)

         Én elsáncoltam magam abban az attitűdben, hogy mindent kibírok és minden körülmények között megértő, udvarias leszek.

         Adásveszély!

         A rendező kaján pillantásán bemértem, hogy mindent tud. Látja, hogy milyen kínban vagyok, minél jobban kérlelem a vendégművészt, az annál inkább nyeregben érezve magát tombol.

         („Majd ebből tanulnak! Velem így nem lehet bánni!”) Ez volt a kegyelemdöfés és lecsapta a kagylót.

         Végtelen türelmem elnyerte büntetését. Agyam lázasan kattogott, hogy akkor mi legyen a tartalékterv. Kit lehetne behívni, aki énekelni is nagyon tud. És úgy. Olyan szuggesztíven. Mint ő.

         A rendező vállamra tette kezét. „Nyugi.”

         Mindenesetre bőszen lapozgattam a színészek telefonszámait tartalmazó spirálfüzetet, a gyártás nagy értékű információs bázisát. Hümmögtem, latolgattam. Próbáltam elképzelni a helyettest.

          A telefon ekkor sokat sejtetően megcsörrent. (Avatott fül ugyanannak a készüléknek ugyanazt a hangját is meg tudja különböztetni – önmagától.)

         („Kivételesen – de csak a maga kedvéért, mert olyan őszintén kedves, emberi hangja van – egészen kivételesen elvállalom a szerepet.”) A pár perccel korábban hisztérikusan vijjogó hang édesen búgott, kényeztetett. Aki egy ütemmel hamarabb lényegében végigvert ostorral, az most simogatott.

         Jól számított. A megkönnyebbülés keveredett azzal, hogy valaki igazán különlegeset sikerült megnyerni a műsornak. Egy kolléga elmesélte – mielőtt végleg bedőlnék, hogy „milyen őszintén kedves, emberi hangom” van -, hogy ezt a kis játékot másokkal is eljátssza.

         „Rettenetesen tud hisztériázni, született méltatlankodó, kibírhatatlan a próbákon, kirohan, kiabál, a stábnak nincs egy nyugodt perce. Sokat elárul az a sztori, hogy egyszer egy zsinórpadlásról leejtettek mellé a színpadra egy díszletező kalapácsot. Véletlenül persze. Pont mellé. Különös csend támadt. Megértette a műszak üzenetét.”

         Mindez persze már nagyon régen volt. (Ahogy mondani szoktam: „az ezerhatszázas években.”) Az adott élőadás napján egyébként a művésznő Pazar formában volt. Előadóként briliáns volt, elbűvölő, mesteri hanggal.

         Arra azért ügyeltünk, hogy csak az utolsó pillanatban derüljön ki, hogy egy dallal kevesebb lesz tőle a műsorban, mint amire számított. (Igaz, a honoráriuma ugyanannyi maradt…)