Inkább macska, mint kutya volt az erszényes tigris

Kinézete miatt mindig némi zavar övezte Ausztrália és Tasmánia ikonikus erszényes ragadozóját. Egy új kutatás szerint azonban inkább macska-, mint kutyaszerű állat volt.

Bár feje és teste kutyaszerű volt, csíkos bundája macskát idézett. Utódait a kenguruhoz hasonlóan, erszényben hordta. Nem csoda, hogy a Thylacinus – Ausztrália és Tasmánia ezen rejtélyes, ikonikus élőlénye – annyi zavart okozott, néha „erszényes farkasnak”, néha „tasmán tigrisnek” nevezték.

A Brown Egyetem kutatói Thylacinus és 31 más emlős csontjai vizsgálták meg, hogy megkapják a helyes választ arra, milyen állat is volt az ikonikus élőlény. Mint kiderült, a Thylacinus tasmán tigris volt, inkább macska, mint kutya, bár egyértelműen erszényes. A Biolgy Letters folyóiratban publikált tanulmányban a kutatók kimutatták, hogy a kihalt erszényes magányos, lesből támadó ragadozó volt. Vadászati módszere a Thylacinust megkülönbözteti a farkasoktól és más nagytestű kutyaszerű fajoktól, amelyek falkákban vadásznak, és zsákmányukat általában jelentős távolságon át üldözik.   

Borja Figueirido, a vizsgálat vezető szerzője szerint alátámasztják a korábbi kutatások gyanúit, miszerint az állat nem üldöző típus volt. „Bár nem kétséges, hogy a Thylacinus táplálkozása hasonlított a mai farkasokhoz, nem találtunk bizonyítékot arra, hogy hasonló módon vadásztak.”

A Thylacinus cynocephalus évmilliókon át barangolt Ausztráliában. Egyedszáma kontinens szerte akkor kezdett hanyatlani, amikor az ember mintegy 40 ezer évvel ezelőtt elkezdett letelepedni, és mintegy 4000 évvel ezelőtt a dingó – kistestű, kutyaszerű állat - is megérkezett. A Thylacinus utolsó fennmaradt menedéke a dingó mentes Tasmánia volt, ám a koncentrált erőfeszítés eredményeképpen a faj kihalt. Az utolsó ismert erszényes – Benjamin – 1936-ban pusztult el Hobartban, egy állatkertben.

A kutatók még mindig vitáznak azon, hogy a tasmán tigris miért boldogult olyan nehezen Ausztráliában, mikor megérkezett az ember és a dingó. A legtöbbjük szerint az emberi aktivitás megzavarta az állatok élőhelyét, és talán táplálékforrásaikat is. Ám kevesebb az egyetértés a dingókkal kapcsolatban. A hagyományos elmélet szerint a dingó az erszényes farkas kiköpött hasonmása, csak éppen méhlepénnyel, mely elszigetelt körülmények között fejlődött ki. Ezt nevezik konvergens evolúciónak. Amikor megérkeztek Ausztráliába, segítettek kiirtani az erszényes fajt.

Ám Figueirido és Christine Janis, a vizsgálat társszerzője szerint nem ez az egész történet. Ennek bizonyításához Thylacinus csontvázakhoz fordultak, és összehasonlították őket kutya- és macskaszerű fajokéval – a pumától kezdve, a párducon és sakálon át a farkasokig, valamint a hiénákig és tasmán ördögökig. Ezen utóbbi a legnagyobb testű, ma élő ragadozó erszényes.

A korábbi kutatásokból tudták, hogy a könyékízület adatokat szolgáltat a ragadozó szokásairól, mivel megmutatja, hogy az állat hajlékonyságra és ügyességre teremtetett a zsákmány kezelését illetően, vagy pedig üldözésre és sebességre, hogy levadássza a következő prédát. A csontok vizsgálatával kiderült, hogy a Thylacinus felkarcsontja – humerus - ovális és nyújtott volt a könyökhöz legközelebb eső végénél, ami arra utal, hogy az állat alkarcsontjai – radius és ulna - különállóak voltak. Ez azt jelenti, hogy a tasmán tigris végtagját képes volt elforgatni úgy, hogy a mancs felfelé nézett, mint a macskáknál. A kutyaszerű állatoknál – mint dingók és farkasok -  a felkarcsont ezen része „sokkal rövidebb és szögletesebb volt” – mondja Janis. Ez azt jelzi, hogy az alkarcsontok közelebb helyezkednek el ezen fajokban, ami pedig arra utal, hogy az állatok mancsa jobban rögzült a lefelé néző pozícióban.

Ami a vadászatot illeti, a kibővült kar- és mancsmozgás a Thylacinust jobb képességekkel ruházhatta fel, hogy a meglepetés támadás után zsákmányát legyőzze. Mivel a dingók és más kutyaszerű állatok esetén a mancs-kar mozgástér kisebb, segít megmagyarázni, hogy ezek az állatok miért üldözéses módszert használnak falkában, ahelyett, hogy meglepetéssel élnének – írják a kutatók. Mégis, egyes macskák – mint például a gepárdok – a sebességet használják a zsákmány elkapására, míg néhány kutyaszerű faj – mint a rókák – inkább a meglepetés támadást alkalmazzák.

Janis szerint a Thylacinus vadászati stratégiája a jelek szerint egyedülálló elegynek tűnik. „Nem hiszem, hogy ma van még ilyen. Olyan, mint egy macskaszerű róka.”

Az még nem egyértelmű, ez mit is jelent a dingó szerepét tekintve a Thylacinus Ausztráliából történő eltűnésében, de kimutatja, hogy az állatok, bár számos szempontból hasonlóak voltak, valószínűleg eltérően vadásztak.