Szerényi Gábor: Született civil sosem stimmel

    „Szaucsekné, mi volt az a zsivaj maguknál az éjszaka?”
    Egy mondat egy hajdani házmester szókészletéből.
    Egy mondat Mándy Iván telitalálataiból.
    Kideríthetetlen, hogy ki adta kinek a kor- és jellemfestő szöveget. Az élet rendre bebizonyítja, hogy hitelesebb stiliszta a művészetnél.
    Mándy persze cáfolat erre. Sokkal jobbakat mondanak novelláinak, regényeinek szereplői, mint a valóság. (Ha nem lenne képtelenség, azt javasolnám, hogy a viceházmesterek – akik már nincsenek is – Mándytól tanuljanak diskurálni.)
    Eszembe jut Füst Milán is, aki egyszer, fülelvén, hogy a bérház folyosóján anno – gang! – hogy beszélgetnek a cselédek, kifakad: „hogy lehet ilyen ostobán locsogni?!” És folytatva mesteri dörgedelmét hozzáteszi: „az élethez is több tehetség kell!”
    Sokat búvároltam szűkebb hazám, Pest belső kerületeinek világát. Az élmények pasztellképei mellett Mándy írásaiból arra is érzékletesebben rácsodálkozhattam, amit, benne élvén igazán sajátomnak véltem.
    Csak néhány évtizedet hátrálva az időben, elámulok, hogy milyen regényesnek hat ugyanaz a táj. Olykor mintha egy álombéli mesevilág mozzanatai mutatnák magukat.
    Volt olyan például, hogy kintornás.
    A hatvanas évek elején napközben még nem zárták a bérházak kapuit. Időnként jött egy-egy mutatványos. A kintornás betolta kerekeken guruló zenekeltő eszközét az udvarra és muzsikált. (Sokáig azt hittem, hogy ő „kín-tornázik”, aki a szegénység kínzó szorításában kényszerül mozogni, mozgatni munkaeszközét. Sejtettem, hogy ez nem pontos megfejtés, de szégyelltem megkérdezni.)
    Érkezett időnként hatalmas, aranyozott hárfával is vándorló művész. Néhány perces volt az ő produkciója is. A lakók előjöttek szobáikból, konyháikból, nekitámaszkodtak a korlátnak és figyeltek.

    A fizetség sosem maradt el.
    Újságpapír szélét letépték, abba belegöngyöltek tíz és húsz filléreseket, talán még egyforintost is, és egyszerűen ledobálták a kövezetre, amit a mutatványosok a produkció végén összeszedtek.
    „Ószeres, használt ruhát, cipőt, tollat, mindent veszek!” Kurjantotta éneklő hangon az ócskás. Voltaképp az összes holmit le lehetett volna hajigálni neki, annyira szegényes volt a ház eszközkészlete. De minden tárgyat megbecsültek. Ami megsérült, elkopott, annak még hosszabbítgatták életét.
    Jött például olykor vándorköszörűs, meg olyan, aki a kilukadt lábasokat, fazekakat ónnal megfoltozta. Ezek mindig cigány emberek voltak, ott helyben az udvaron dolgoztak, lábbal hajtott, biciklire szerelt eszközeikkel. (Ámulva néztük a szikrázó vasakat, a sötét arcokban villogó szemeket.)
    Apránként tűnik el minden.
    Ezt Mándy Iván tudta, látta, és bensőséges érzéki viszonyt tartott a tárgyakkal. Helyekkel. Szellemekkel.
    Ismerte a megbúvó démonokat, a lesben lapuló lidérceket.
    A jótékony koboldokat éppúgy.
    Mindenütt ott lüktettek láthatatlan, mégis érzékelhető, rejtélyes mivoltukkal.
    Legyen az trafik, mosoda, sportújság, Sík úr fényképész műterme, Sugár bácsi maszek cukrászdája, prémgalléros télikabát.
    Vagy egyszerűen egy „leszakadt zsebben maradt morzsa.”
    (Ezért a morzsa metaforáért Heinrich Böll külön ünnepelte Mándy Iván láttató erejét!)
    Mándy nem nagyon járt iskolába. Újságíró apjával annál többet jártak kávéházakba.
    És moziba.
    „Buster Keaton-t látni, és meghalni.” Ez volt a vezérelve.
    Felmondás és közös megegyezés nélkül, azonnali hatállyal kilépett a gimnáziumból. Iskola helyett moziba járt. Rabság helyett szabadság. Bölcs volt, de nem aszkéta. (Sosem érettségizett le, így lett Kossuth-díjas író, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke.)
    Aki megteremtette Minarik Ede mosodást és pályabérlőt, a Budagyöngye football-club lelkét, az lehet szomorú, de nem szerethet ki az életből.
    Neki el lehetett hinni, hogy van remény.
    Van élet a halál előtt.

    Nem vidám, nem lelkesítő. De van. Árnyak jönnek, árnyak mennek. Pompás (pokoli) mulatság. Meg kell tőle a szívnek szakadni.
    Ám kéretik méltósággal viselni a csapásokat.
    Mándy varázsának egyik titka ez. 
    A méltóság. (Shakespeare-nél Kent így szól Lear királyhoz: „Magatartásodban éppen az van, Sir, amit gazdámnak szeretnék mondani. Lear: S mi az? Kent: A méltóság.”)
    Ahogy megérti Istent, ha az nem akar beszélni vele.
    Írói munkásságának soha nem lett része politikai szerepvállalás.
    Született civil.
    Abszolút kívülálló.
    Génjeiben a Kosztolányi-elv, miszerint a költő elefántcsonttornya mindig tisztább hely, mint bármelyik pártiroda.
    Aulich utcai lakásának ablaka a Batthyányi Örökmécsesre nézett. Az ötvenes években nem publikálhatott, világnézete, értékrendje nem stimmelt a diktatúrába. Aki ilyen eredendően polgár, nem is akar illeszkedni.
    Egyik novellája egy fiúról szól, aki épp olvassa Cooper könyvét, az Utolsó mohikánt, s nem tud beletörődni, hogy a tisztaszívű Uncasnak meg kell halnia a gonosz ellenség kése által.
    A fiú kétségbeesetten feszegeti a könyv borítóját.
    Biztosan van még folytatás!
    Elrejtve!
    Körmével kaparja a beragasztott kemény fedelet.
    Mert van, mert lennie kell egy igazi végének!
    Ahol jóra fordul minden.
    (Mándy Iván 1995. október 6-án egy Buster Keaton film megnézése után aludt el szelíden örökre.)