2016-ban hagyhatják el a Naprendszert a Voyagerek

Még évtizedekbe telhet, mire az emberiség eléri a Marsot, ám a Voyagereknek hála mindössze öt évre vagyunk attól, hogy első alkalommal tekintsünk ki a Naprendszerünkön túl nyúló, hatalmas intersztelláris űrbe.

A NASA iker Voyager szondái - melyek 1977-ben indultak – óránkénti 60 ezer kilométeres sebességgel tartanak a Naprendszer széle felé. Ebben az ütemben, valószínűleg 2016 környékén lépnek ki a bolygóközi űrbe – állítják a szakemberek.

A Voyager-2 1977. augusztus 20-án indult, ikertestvére, a Voyager-1 néhány héttel később, szeptember 5-én. Mindkét űrszonda feladata elsősorban a Jupiter, a Szaturnusz, és holdjaik vizsgálata volt. Az űrszondák úgynevezett „aranylemezeket” is vittek magukkal, melyek rövid kivonatot tartalmaztak az emberiségről – többek között zenei daraboakt és üdvözlést 55 különböző nyelven. A cél az volt, hogy az idegen civilizációk valamit megtudjanak rólunk, ha valaha is összeakadnak a Voyagerekkel.  

(Fotó: NASA/JPL-Caltech) 

Korai éveikben a Voyagerek számos fontos felfedezést tettek az óriásbolygóknál. Például a misszió aktív vulkánokat észlelt a Jupiter Ió holdján – ez volt az első alkalom, hogy a Földön kívül ilyen képződményeket találtak. Emellett bizonyítékot találtak a folyékony vízből álló óceánra a Jupiter Európa holdjának jeges felszíne alatt. Ed Stone, a Voyager misszió szakembere szerint ezen felfedezések mindegyike módosította elméleteinket más világokról.

A Voyagerek elhaladtak a Szaturnusz mellett, aztán megvizsgálták a Neptunuszt és az Uránuszt is. Azóta is folytatják útjukat, a Naprendszer széle felé haladnak eltérő irányban és síkokban. Jelenlegi missziójuk, a Voyager Intersztelláris Misszió a tervek szerint a Naprendszer legkülső szélét térképezi fel, végül pedig a bolygóközi űrt.  

A Voyager-1 jelenleg mintegy 17,7 milliárd kilométerre jár a Földtől, míg a Voyager-2 14,5 milliárd kilométerre van. A Voyager-1 az eddigi legmesszebb jutott, ember alkotta objektum az univerzumban. Még mindkét szonda küldi haza adatait környezetéről, melyet a NASA Mélyűri Hálózata észlel. A Földről, a fénysebességgel haladó jelzés egy irányba mintegy 13 óra alatt éri el a Voyager-2-őt, és 16 óra alatt a Voyager-1-et.  

(Fotó: NASA) 

Míg a szondák maguk mögött hagyták a bolygókat, a Naprendszeren még nem léptek túl. Még mindig a helioszférának nevezett hatalmas buborékban haladnak, amely szoláris plazmából és mágneses mezőkből áll. Ez a gigantikus képződmény mintegy háromszor szélesebb a Plútó orbitális pályájánál – mondják a kutatók.  

A Voyagerek jelenleg a helioszféra külső burkában, a „fejhullám” nevezetű turbulens régióban járnak. A szondák segítenek a kutatóknak jobban megismerni a rejtélyes helioszférát. Például a szondáktól származó mérések felfedték, hogy a struktúra torzult, és aszimmetrikus, alakját a bolygóközi mágneses mező torzította el.     2010 júniusában a Voyager-1 lemérte, hogy a napszél – a Naptól érkező, töltött részecskékből álló, óránkénti több millió kilométeres sebességgel tartó áramlat - kifelé tartó sebessége a fejhullámban lévő tartózkodási helyén zéró. Ez a meglepő eredmény azóta sem változott.   

A kutatók nem hiszik, hogy a napszél ott lecsendesedett, szerintük valószínűleg csak elfordult. Ezért mostanában arra kezdték utasítani a Voyager-1-et, hogy végezzen egy sor akrobatikus manővert, hogy készülékeit különböző irányokba fordítva megtalálhassa és nyomon követhesse a rejtélyes napszelet.  

(Fotó: NASA/JPL) 

A fejhullám a jelek szerint mintegy 4,8 – 6,4 milliárd kilométer vastag, és az űrszondák már jelentősen benne járnak. Sebességük alapján mintegy öt éven belül hagyják el – mondja Stone. Az időkeret még kivitelezhető. A Voyagerek radioizotóp termoelektromos generátorai – melyek a plutónium radioaktív bomlásából származó hőt alakítják elektromossággá – készülékeiket legalább 2020-ig működtethetik. Emellett elegendő hidrazin üzemanyaggal rendelkeznek, hogy még 60 évig manővereket hajthassanak végre.

Természetesen nincsenek mérföldkövek, melyek az intersztelláris űr kezdetét jelentik, ahol a Voyagerek megmenekülnek a napszéltől, és a mágneses mezőtől, hogy aztán más, távolabbi csillagok mezeje érintse őket. Így a csillagászoknak nem lesz könnyű dolguk megállapítani, mikor kerül sor a történelmi pillanatra.