Szerényi Gábor: Rokokó rágcsálót a türelmes kígyónak

    - Megfogod a patkányt a farkánál fogva és odalógatod a kígyó feje elé. A többit rábízhatod.
    Erre nem számítottam.
    Jó, imádok szerepelni, már kisgyerekként sem bírtam magammal, bohóckodtam, úgy éreztem értelmetlen a létezés, ha nem sikerül magamra terelnem a figyelmet. Cserébe szórakoztatást ajánlottam, nyargaltam kardommal, pisztolyaimmal a konyhában, csatákat játszottam, iskolai kék egyenköpenyemből Napóleon korabeli dragonyos zubbonyt varázsoltam aranygombokkal, arcomra sziú harci jeleket festettem – szeretett az én drága közönségem.
    „Nemcsak játék az élet” – emlékeztem az iskolai intelemre, amit egy égetett szélű pauszpapírral tettek ballagó tarisznyámba, és aminek épp az ellenkezőjét képzeltem mindig. Az én kártyámon Kosztolányi érvelése biztatott: „A dolgozó társadalom mellett mindig volt, van és lesz egy játszó társadalom.” Tessék ebbe beletörődni, különben belefulladunk a hideg, szürke, arctalan tömeg masszájába.
    A hüllő azért meglepett.

    Holott lehetett gondolni, hogy lesz ilyesmi jelenet.
    A Nagyvárosi természetbúvár televíziós sorozat úgy terveződött, hogy az ismeretterjesztés egyúttal szórakoztató is legyen. Az írója, Winkler Róbert lett volna eredetileg a főszereplő, ám adminisztrációs okok miatt ő nem lehetett, így engem találtak meg a feladatra.
    Úgy kezdtem, mint az igazi elkényeztetett sztárok.
    Vonakodtam.
    Vissza is jutott hozzám a hírem: „talán nem is akarja?”
    Ajánlóm, barátom, a lényeglátó Torma Tamás visszakérdezett: „Pénzről beszéltetek már? – Ja, még nem” – ocsúdtak. (Mielőtt valaki azt hinné, hogy dörzsöltségemet fitogtatom, elárulom, általában nagyon rosszul képviselem önnön érdekeimet. A tipikus lépcsőházi reagáló vagyok, vagyis akkor jut eszembe, hogy mit kellett volna mondanom egy fontos tárgyaláson, amikor már eljöttem és lehetetlen visszafordulni.)
    Csótány, galamb, patkány, cinege és mások lettek még a társulat szereplői. Velük kellett produkálnom magam. Folyóparton, csatornában, lakótelepi pincében, lepukkant játszótéren, de a szép Margit-szigeten is.
    Meg az Állatorvostudományi Egyetem laboratóriumaiban.
    A szigeten Papageno öltözékben szavaltam a madaraknak.
    „Tündérkék szellemhatalma hű segítő, röpte gyors, mert legyen szent, vagy haramia, szánják azt, kit sújt a sors!” (Goethe Faustjából egy villanás, ha akarjuk befér, ha nem, az se baj. A stáb mulatott, legfeljebb az utómunkánál kivágják.)
    Egyik hűvös reggelen egy kültelki gyártelep közelében egy betonozott lyukba kellett bemásznom, kezemben kitömött patkánnyal. Hozzá kellett beszélnem. Hamlet jelmezben. Alig rontottam. A preparált tetem nem feszélyezett.  
    A koncepció az volt, hogy azokat az állatokat se utáljuk, akik szokásosan viszolyogtatnak. Mindegyikre szükség van, táplálék-lánc, ökológiai egyensúly, satöbbi. Mondani könnyű, de mint volt lakótelepi bérlő tapasztaltam, hogy hiába a természet tisztelete, hidegrázásos iszonyattal igyekeztem agyoncsapni, ha felbukkant egy csótány. Egyszer – ez már egy belvárosi élmény volt – alkar hosszúságú, ravasz öreg patkány is beszabadult egy átmenetileg nyitva maradt kéménylukon. Azzal gyakorlatilag párbajt vívtam. Mire kiért a hivatásos irtó cég különítménye, nagy nehezen csapdába ejtve megöltem. (De hetekig rosszul voltam az élménytől. Még a kukaturkálókat is megsajnáltam, mert oda dobtam ki, s később eszembe jutott, milyen szörnyű lehet turkálás közben belenyúlni.)

    A döglött patkány egyedül Mark Twain regényében vonzó, (madzagra kötve!) amikor Tom Sawyer ezt kéri fizetségképpen, hogy engedjen másokat is kerítést meszelni.
    Az a kicsi fehér rágcsáló, amit az üvegterráriumban mozdulatlanul heverő, sötéten fénylő kígyónak kellett délutáni uzsonnaként szervírozni, nyugtalanul ficánkolt tárlóhelyén. (Inkább egy túlfinomult, rokokó rágcsálónak hatott.) Ösztönei nyilván riadót vertek.
    Jön a halál.
    Hiába ezért tenyésztették, hogy foglalkozása takarmányállat legyen, a félelmet nem sikerült kiiktatni belőle semmilyen tudománnyal. (Sőt, a tudomány képviselőinek ez nyilván eszébe sem jut.)
    Fehér köpenyben, gumikesztyűben lépegettem a kamera előtt, mondtam szövegem, gyakorlottságot mímelve kiemeltem a kis állatot a farkánál fogva, s tovább magyarázva vittem a kígyó felé.
    Arra nem számítottam, hogy a patkány leng.
    És lendületbe jön.
    Hirtelen fölkanyarodik.
    És harap.
    Éles fogai - ha nem is nagyon - a kézfejembe kaptak, nyomban elhajítottam a kis állatot. A kígyó meg se rezdült. Sejthette, hogy megoldódik az ő étkezése. A stáb hajkurászta a menekülőt, el is fogta hamar.
    Közben kitaláltuk, hogy ennél a jelenetnél dublőr helyettesít engem. (A kéz közelihez egy asszisztens felvette a köpenyem.)
    Csak a visszajátszáskor, lassításban látszott, hogy a kígyó elképesztő gyorsasággal, hatalmasra tátott szájjal kapja be a patkányt.
    „Ennek ideje sem volt szenvedni” – mondta egy szakértő hang, - „a természet nem gonosz” – fűzte hozzá még. Én már a másnapi szövegemet nézegettem, amiben benne volt, hogy a közhiedelemben „aranyosnak” tartott állatoknak is sajátja, hogy a létért folytatott harcban „kegyetlenül” viselkedjenek.
    Példaként Brehm Alfréd megfigyelései szerepeltek, egyebek mellett „alattomos énekesmadarakról”. (Jó, azért az öreg is tévedhetett…)