Csontos János: Fülönítményesek

Nem tudom, miért gondoltuk, hogy a XXI. század jobb lesz, mint az előző vagy az összes többi – talán túl sokat jártunk moziba. Igaz, az ezredfordulóhoz közeledvén egyre több lett a vásznon is az antiutópia – abban azonban még a legborúlátóbb filmes futurológusok is megegyeztek, hogy a technika tobzódása alapjaiban változtatja majd meg az életünket. Ami a digitális forradalmat illeti, így is történt. (Az összes többi pozitívum egyelőre várat magára.)

Válságból válságba ugráló jelenkorunk némiképp eltanácstalanodott, s ez a helybenjárás a forgatókönyvírók teljesítményén is lemérhető. A filmiparosok jószerivel minden trükköt képesek már elénk varázsolni a digitális technikával, amit csak emberi egy kiötölhet – ám a korlátolt emberi elme szemlátomást nem képes lépést tartani a korlátlan lehetőségekkel.

Itt van például a Pixar-stúdió, amely – néhány konkurensével együtt – alapjaiban forgatta fel mindazt, amit a filmes animációról addig gondoltunk. Olyan munkák kerültek ki a kezeik alól, mint a Hihetetlen család, az Egy bogár élete, a Lecsó, a Szörny Rt., a Toy Story vagy a Verdák. Mozgott és beszélt ezekben a pörgő-forgó mesefilmekben minden, ami már a népmesékben is emberi módra viselkedett; s hozzá még jópár új szereplő: rovar, egér, bábu és kisautó. Kilenc éve az újdonság erejével ható Shrekkel, a büdös lehelletű, ám szeretetreméltó mocsárlakóval még az Oscar-díjat is besöpörték. Ezekben a családi produkciókban (külön elhelyezett poénokkal a gyerkőcöknek meg az őket kísérő felnőtteknek) gyakran még az emberi szereplők is komputeres technikával mozognak: mint nemrég egy végefőcímben leleplezték, a „színész” sűrűn teledrótozva előjátssza a jelenetet, a számítógép ezt három dimenzióban megjegyzi, s az egész térgeometriás projektet ráhúzzák a kitalált mesefigurára.

A Hopp című alkotás annyiban más, hogy itt húsvér színészek idétlenkednek mozgatott állatkákkal. (Nincs új a Nap alatt: az amerikai vándorlegény már ötven éve is felmászott az égig érő, rajzolt óriásbabra.) Tim Hill, akinek Spongyabob Kockanadrág figuráját köszönheti az egyetemes művelődéstörténet, húsvét előtt húsvéti nyuszis mozival rukkolt elő. A vérszegény sztori – a húsvéti nyuszit egy emberi lénynek kell helyettesíteni a tojáskihordás fáradságos munkájában – valahonnét ismerős volt; aztán rájöttem: a Télapu című karácsonyi filmecske alapideáját tulajdonították el a nem túl fantáziadús alkotók. (Emlékezhetünk: ott a Mikulás sérül le, és egy gyakorló apukának kell beugrani helyette.) Itt egy emócionálisan megrekedt fiatalember a hunyó, aki a harminc felé közeledve sem képes elszakadni a meleg szülői fészektől – ennyiben a kiindulópont szociológiai értelemben még hitelesnek is mondható. Az viszont már olcsó manír, hogy (anti)hősünk gyerekkorában meglátta a húsvéti nyuszinak a csibék vontatta teherhintóját (copyright: a Mikulás rénszarvas húzta szánja), s ez az ideiglenesen elfeledett titkos élmény determinálta későbbi életsorsát. Mármint hogy ő legyen az első emberi húsvéti nyuszi.

Annyira azért nem blődli az egész, mint első blikkre látszik: a közbevetett poénok elviselhetővé teszik a vállalt utánérzést. (Az alkotók a végén egy rénszervashajtó parafrázissal rá is játszanak a „motívumkölcsönzésre”.) Kicsit bizarr, amikor szó szerint nyuszitojás-drazsét tojatnak a tapsifülessel, s az sem utolsó, ahogyan „fölfedik” a Húsvét-sziget ismert emberfej-szobrainak többezer éves titkát: ezek egyrészt arra valók, hogy a kisnyuszi kiüljön a fejükre dobolni, másrészt álcázott lejáratok a globális csoki- és tojáscukorgyárba. Amit „természetesen” a húsvéti csibék üzemeltetnek: állnak a futószalag mellett, jönnek-mennek a targoncákkal. A nyuszicsalád viszont a nagytőkések irigyelt szerepkörében látható a filmben – ezenkívül csak a biztonsági erőket meg a Charlie angyalaira emlékeztető vállalati kommandósokat („fülönítményeseket”) szolgáltatják a nyulak. Nem tudom, az angol nyelvű változat politikailag mennyire korrekt, de a gonosz puccsista főcsibe a hazai verzióban spanyol-amerikainak (magyarán mexikóinak) van beállítva. Ha sikerül az ördögi terve, és a csibék átvehetik a földalatti hatalmat meg a húsvéti logisztikai monopóliumot a húsvét-szigeti élelmiszeripari kombinát fölött, a gyerekek idén húsvétkor világszerte már nem csokinyulat meg tojásdrazsét kapnak, hanem répát meg salátát. Még rágondolni is szörnyű! (Az öngólt vétő alternatívára időközben a forgatókönyvírók is rájöhettek, mert gyorsan beleírták: meg undorító gilisztát.)

Szerencsére az embernyuszi és a nyusziember közös erővel leverik a puccsot, s helyreáll a „többezer éves rend”, ami a több ízben is emlegetett húsvét szellemiségében nyilvánul meg. Szegény ártatlan, kulturális előismeretekkel nem rendelkező gyerekek pedig a többezer éves hagyomány hallatán bizonyára megnyugszanak, s talán még felnőttkorukban sen kapcsolják össze a húsvét szellemét holmi megváltással. Szakasztott ez történt a karácsonnyal is: az elszabadult Télapó mindent kitörölt a mesékből, ami bármi utalás lehetne a zsidó-keresztény kultúrkörre. Mindazonáltal az olyan poénok azért értékelhetők, miszerint „ki hallott már olyat, hogy a tojást a csirke hozza, s nem a nyúl?”

A léhűtő embernyuszi kispolgár papája viszont épp ettől békül meg: „az én fiam a nyuszi, aki a tojást hozza” – büszkélkedik. Remek állás ez: húsvéti nyúlnak lenni kész főnyeremény, maga az amerikai álom. Van neki státusza is, szimbóluma is, tehát Valaki. Ehhez képest az eredeti nyuszi önmegvalósító terve – hogy dobszólójával az önmagát alakitó David Hasselhoff tehetségkutatóján berobbanjon a boldogító showbusiness-be – már nem is olyan valószerűtlen. Feltéve persze, ha nem sérül a húsvét szelleme…